Milán álmosan bóbiskolt a végállomása felé monoton zúgással közeledő metró pállott levegőjű motoroskocsijában. Odafent az utcákat május végi, langyos szellő söpörte napsütötte tisztára, egykettőre kifújva a nagyváros beépített dombjai fölül a hétvégéről itt rekedt, tespedt esőfelhőket. 
  Hétfő reggel volt, kilenc óra körül járt.
  Csak tízkor kellett nyitnia az unalomig ismert, tizennégy lépés hosszú, fele ennyi széles, festékes tubusokkal, ecsetekkel, hígítókkal meg ezernyi apró-cseprő festőkellékkel tömött kis művészellátó boltot, ahová alkalmazottként három éve munkába járt. Rendszerint jóval a hivatalos nyitás előtt érkezett, hogy kényelmes nyugalomban költhesse el változatosnak aligha nevezhető reggelijét.
  Markában a metró számtalan zsíros tenyértől csúszóssá vált fogantyújával, félig öntudatlan állapotban vette számba, mi mindent kell elintéznie, mielőtt beér az állomástól öt percnyire levő munkahelyére. Egy negyvenes éveinek közepén járó férfiembernek lehetnek megcsontosodott szokásai.
  Nos, elsőként mindjárt a kijáratnál megveszi az elmaradhatatlan napi újságját. Borravalót nem elfelejteni! Aztán átvág a dolguk után siető emberektől zsúfolt csarnok túloldalát elfoglaló zöldségesstandhoz, ahol a szokásos almaadagját válogatja átlátszó nejlonzacskóba. Óvatosan, mert könnyen szakad a műanyag. 
  A piros színű, telt almák rendszerint finomak voltak, és viszonylag olcsón mérték őket. De a válogatásnál, amire ő, mint évek óta visszatérő törzsvásárló, privilégiumot szerzett a stand éltes tulajdonosnéjánál, figyelnie kellett. Ha ugyanis akár egyetlen barnás pötty is csúfította a fényes héjat, a gyümölcs fogyasztása közben kellemetlen meglepetés érhette az embert. Az ártatlannak tűnő foltocskák rendszerint a héj alatt meghúzódó, kásás és rossz ízű, romlott részekben terebélyesedtek ki. Ha véletlenül beleharapott valamelyikbe, hasonlóan kínos élményben lehetett része, mint málnaevés közben, amikor egy poloska által megjelölt szemet vett a szájába.   
  Ez is, az is felért egy nem várt, erőteljes orrba vágással. Milán éppúgy nem szenvedhette az orrba vágásokat, miként a felszínen megtévesztően egészségesnek mutatkozó, ámde belül romlott dolgokat. Legyen az alma vagy bármi más.
  Hétfő lévén, be kell néznie az ugyancsak útba eső lottózóba, hiszen elmulasztotta megnézni a tévében közvetített hétvégi számsorsolást, s mit lehet tudni? Két hónapja volt egy eléggé jól fizető kéttalálatosa, a nyereményt aztán rögtön elköltötte a közeli patikában kiváltott gyógyszereire.
  Hát, igen, a szíve néha rendetlenkedik. Időnként naponta többször, máskor hetekig semmi. Ritmuszavar. Extraszisztolé, vagy mifene. Rettentően ijesztő érzés, ha váratlanul kimarad néhány ütemnyi szívdobbanás, hogy aztán, miután az örökkévalóságnak tűnő kihagyás alatt leszámol az életével, visszaálljon az üzemzavar előtti állapot. Emiatt huszonhét éve, azaz húszéves kora, a probléma első jelentkezése óta szakadatlan stresszben él. Ma sem tudja, valójában mi baja a szerkezetnek, mert az évek során közelébe kerülő orvosok egyike sem tudott konkrétummal szolgálni a diagnózis tekintetében. Annyit ígértek, hogy ezzel a kis problémával akár nyolcvanéves koráig is elélhet. Feltéve, ha betart bizonyos életviteli szabályokat.
  A haláltól eleinte rettenetesen félő Milán jóformán minden élvezeti cikkről lemondott, mindjárt az első kórházi kivizsgálás után. S bár az eltelt huszonhét évben nem fogyasztott alkoholt, különös módon, mihelyt visszagondolt az ifjúkori görbe éjszakák bőséges kínálatára, tisztán felidéződött benne az elfogyasztott égetett szeszek tüzes aromája. Nemkülönben a savanykás vagy édes borok zamata, meg a világos, ritkábban barna sörök kesernyés íze. Nem mintha kívánta volna őket, már nem. Az aromák kísértő emlékei ettől függetlenül makacsul tartották magukat.
  Egyébként, ugyanígy járt a cigarettával meg a kávéval, és az utóbbi időben a teával is. Az ígéretesebb életkilátások reményében gond nélkül búcsúzott az élvezeti cikkektől, de a titkon remélt ellentételezéssel, a lappangó betegség és a vele járó halálfélelmek elfojtásával, inkorrekt módon, adósa maradt a sors. 
  Akkor hát, mi maradt neki az élet nyújtotta élvezetekből? A nők. 
  Bár, ha jobban belegondolt, nem igazán járt szerencsével náluk. Fiatalabb korában még csak-csak. Amikor még mindkét fél részéről a szerelem érzése dominált, s az érzelmek és érzékek lágyan hullámzó tengerén Milán nagy élvezettel vitorlázott. Vagy ebben is téved, mint az életben annyi mindenben már? Na, jó, lehet, nem minden alkalommal sikerült azonos hullámhosszra jutni a partnereivel, de annak idején legalább megpróbáltak tenni a mind tökéletesebb illúzió érdekében. 
  Ahogy múltak az évek, sok minden vonatkozásban kitanult barátnői egyre hamarabb jutottak el addig a pontig, hogy kapcsolatuk folytatását, burkolt vagy nyíltabb formában, anyagi kérdéssé degradálják. Szépségük hervadásának első jelére pánikba esve nem sokat kerteltek, ha a számla benyújtására került sor. Ultimátumszerűen kimondták az árat, amire a kellemes kapcsolat fenntartása fejében gondoltak. Az idő pénz. Általában csak a szokásos elvárások: alkalmanként egy-egy közepesen drága ékszer, tavasszal vagy ősszel utazás valamelyik romantikus, mediterrán vidékre. Egy flancosabb vacsora valami jobb helyen, ahol fel lehet vágni a csillogó smukkokkal, és hasonló női csacskaságok. Ha érdekeik érvényesítéséről volt szó, a hölgyek sosem bizonyultak szívbajosnak.
  Na, igen, és a legfájóbb seb. Éppen most vált el tőle a felesége, az a nő, akitől ugyan az évek során két jól sikerült, mostanra nagy kamasszá cseperedett fiúgyermeke született, de akit, a jelek szerint, huszonhat év ismeretség, és ezen belül tizenkilenc év házasság ellenére sem sikerült igazán kiismernie. Banális történet.
  Milán eddig jutott tépelődésében, amikor a szerelvény az alagút sötétjéből csörömpölve kizuhant a fényesen megvilágított végállomásra. A döcögősre sikeredett megállás után a rejtett hangszóróból felcsendülő udvarias géphang a metró elhagyására szólította fel az ücsörgésben elkényelmesedett utasok kelletlenül engedelmeskedő csoportját. 
  A mozgólépcső aljában sötétkék egyenruhás, vörös karszalagos jegyellenőrök vadásztak a vonatról leszálló potyautasokra. Az olyasféle bliccelőkre, mint amilyen Milán is volt.
  A férfinak hónapok óta nem tellett olyan fényűző gesztusra, hogy a gyerektartási összeggel megcsapolt fizetésének tíz százalékát vonaljegyekre vagy havibérletre költse, s ezzel a közlekedési társaság bevételét szaporítsa. Ha megtette volna, a kutyájának nem jutott volna elég ennivaló. Azt már nem! Jerry semmiben sem szenvedhet hiányt!
  Mivel nem sok választási lehetősége maradt, a sarc megfizetése helyett a vértelen gerillaharcot választotta, s a furfang fegyverével vette fel a küzdelmet a társaság jól táplált, nagydarab alkalmazottaival szemben. 
  A trükköt egy leleményes kollégájától tanulta. Mindössze két darab vonaljegyre volt szüksége, hogy hosszú időre bebiztosítsa magát tettenérés ellen. Ennyi anyagi befektetés elkerülhetetlen volt, de, természetesen, megérte. Az egyik jegyet annak az állomásnak a jegykezelő automatájával "érvényesítette", ahol reggelente felszállt a munkahelyére szállító járatra, a másikkal ugyanígy járt el, csak azt a hazafelé tartó metrón való utazásra legalizálta. A sikeres művelethez némi kézügyesség és fejlett ütemérzék szükségeltetett, de ezeket mindig is magáénak tudhatta.
  Az egyszerű eljárás szakszerű véghezviteléhez tudni kell, hogy minden metróállomás automata bélyegzőkészüléke külön azonosító kódszámsorral rendelkezik. A gép először ezt az egyedi számsort üti a jegyre, majd mögé a dátumot és a pontos időt. Érvényesítés után egy hosszú számsor képződik a vonaljegyen, amiről, ha olvasható módon kerül nyomtatásra, ellenőrizhető a beszállás helye és ideje. De ha az ember kellő gyorsasággal tolja be és rántja vissza a jegyet, a szerkezetnek mindössze pár kezdő szám felbélyegzésére marad ideje, a dátum lemarad, vagy a felismerhetetlenségig elmaszatolódik. 
  Az érvényesnek tűnő jegyekkel aztán addig lehet utazgatni, amíg az egyik, szerencsére nem túl gyakran bekövetkező ellenőrzés során egy túlbuzgó egyenruhás el nem tépi valamelyiket. Aki rendelkezik efféle preparált jeggyel, a szája szegletében némi elnéző mosollyal, magabiztosan nyújthatja át a tikettet, s csak alig érzékelhetően emelkedik az adrenalinszintje, ha egyszerre két ellenőr is útját állja. 
  Most azonban még erre sem került sor, mert néhány ügyetlen fiatal fennakadt a rostán. Amíg a riadt, sápadt arcok felett magasodó pirospozsgás cerberusok egyike előhúzta nadrágja zsebéből a bírságoló tömböt, mindenki más a felszínre tartó mozgólépcsőre léphetett.     
  Mialatt a halkan surrogó szerkezet az utca szintjére szállította a régóta nőhiányban szenvedő Milánt, a férfi figyelmét a két lépcsőfokkal előtte és kissé felette gömbölyödő, lenge szoknya alá rejtett fiatal női fenék összes halmának és völgyének, legapróbb gödröcskéinek feltérképezése, valamint a divatosan mintás selyemharisnyába bújtatott formás lábak értő tanulmányozása kötötte le. Nagy kísértést érzett, hogy tenyerét gyengéden odaillessze az egyik izmos félgömbre, de maradék jólneveltsége, és a klasszikus vonalvezetésű hátsó tulajdonosának várható zajos felháborodásától való félelme visszatartotta az otromba gesztustól. Álmodozni azért szabad.
  A csúcspontra érő lépcsősor, akár egy szállítószalag a betakarított kukoricacsöveket, szinte lelökte magáról a friss levegőn ocsúdó népet, s szórta szét, indította útra a megkerülhetetlen napi teendők kíméletlen darálója felé.
  Újság, alma megvolt, ott a lottózó! 
  Ja, ezek után majd még irány a kis közért, ahol a néhány kifli és két pohár joghurt vásárlása ellenében megint megkapja a pénztárosnő kifejezetten kispénzű vevők részére tartogatott lenéző arckifejezését. A megalázó szándék élét csak egyféleképp lehet elvenni, mégpedig úgy, hogy viszonzásképpen kedvesen rámosolyog a ráncos szemhéjú, aszott nőszemélyre, s ezzel egy szájrándulásnyi, megbocsájtó grimasz boldog tulajdonosává válik.                               
  Hétfő van. 
  A lottózó üveg lengőajtaja kattanva nyílt és csukódott, ahogy a sok álmodozó lélek ki-bejárt rajta. A húzástól húzásig reménykedő örök balekok elkárhozott népe.
  Milán a kirendeltség kirakata előtt ácsorogva, szelvényét a kezében szorongatva figyelte őket egy darabig, majd egy rövid és őszinte önvizsgálat után úgy találta, ő maga kívül esik a megszállottak körén. Á, ez nem az ő világa. A kifüggesztett táblán most is csak gyorsan ellenőrzi, hogy volt-e öttalálatos a héten, vagy sem? Ha akad ilyen, már be sem megy a helyiségbe.
  "Na, szóval - pillantott az üveg mögötti nyereménytáblára -, lássuk a medvét! Aha! Valakinek jól kezdődik a hete. Valami mázlista figura telibe trafálta a számokat, és kaszálhat vele... mennyit is? Ott van méretes számokkal feltüntetve: hatszáznegyvenmilliót fizet az egyetlen öttalálatos."
  Irdatlan kövér malaca van a fickónak, szögezte le a nyilvánvalót. Elégedett volt magával, amiért őszintén tudott örülni egy általa sohasem látott, ismeretlen ember ritka nagy szerencséjének. 
  "A magam módján én is jól járok - fűzte hozzá továbbra is gondolatban -, mivel néhány hétig nincs gondom a szelvények kitöltésével, meg az ellenőrzésével. Amíg a nyeremény megint felhalmozódik, megmarad a pénzem. Nézzük, mit kellett volna beikszelni?"
  Tekintete az örök vesztes szerepébe beletörődött szerencselovag reménytelenségével futott át a rikító műanyag táblára kifüggesztett öt nyerőszámon. Huszonnyolc, harminchárom, ötvennégy, nyolcvannégy és a végén a nyolcvanhatos.
  Milán problémás szíve kihagyott két ütemet, aztán nagyot rúgott, ahogy igyekezett egy szuszra behozni a lemaradást. Az nem lehet, hogy...
  Övé volt a telitalálatos szelvény.
  Elgyengült lábakkal, vakon és süketen botorkált a mögötte zöldellő kis tér kőpadjáig, ahol fáradtan rogyott le a mocskos ülőke szélére. Pórusaiból patakokban dőlt az izgalomtól feltörő izzadság, a hátán és a mellkasán meg-megfutó cseppek csiklandós versenyt futottak a dereka irányába. Mindebből alig érzékelt valamit. Mindössze a nyakára tapadó, átázott inggallér hideg, most szinte üdítően ható érintése tört utat bódult tudatán. Szemét képtelen volt levenni a leállíthatatlanul reszkető kezében tartott szelvényről.  
  Néhány, potya kenyérmorzsában reménykedő galamb közelebb totyogott. A melegben didergő férfi elhomályosult látómezejében szürkésbarna verebek ugráltak versenyt a szeme előtt táncoló zöld és sárga pöttyökkel, de ő csak a gyűrött papírlapot bámulta konokul.
  "Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz!" - hajtogatta magában mániákusan, megállás nélkül. De ahogy teltek a percek, egyre inkább felderengett a valóság, hogy igenis, vele történt meg a lehetetlen, vele esett meg a csoda.
  Váratlanul egy, a húsos tenyér és a behajlított ujjak ráncaiba ivódott koszcsíkoktól szabdalt kéz tolakodott az arca elé, eltakarva szeme elől a hevesen vibráló papírlapot. 
  Tétován felnézett a tiszta vizet régen látott kéz magasra nőtt gazdájára, de egy darabig eltartott, amíg rájött, hogy a gyűrött ruhájú, vigyorgó idegen pénzt akar tőle. Olyan sokáig bámulta réveteg csodálkozással a semmiből előtermett, borzas szakállú kéregetőt, hogy az hamarosan zavartan kapta vissza a tenyerét, s megnyúlt arcáról hirtelen leolvadt a hiányos, barna fogsort közszemlére tevő, bizalmaskodó mosoly.
  A koldus külsejű egyén sértődötten lépett hátrébb. Vöröses szemöldöke alól dühösen villogó tekintete a vélhetően rosszulléttel küszködő férfi kezében szorongatott papírlapra esett, amiről pár lépés távolságból is tisztán látszott, hogy lottószelvény. 
  A sokkból ocsúdó Milán észrevette a másik meghökkent pillantását, s tudta, hogy annak agya most jó nyomon járva összefüggést keres, és valószínűleg hamarosan talál is, az ő meglehetősen zavarodott viselkedése és a felfedezett szelvény között. 
  Komótos mozdulattal, mint akinek most esett le a tantusz, hogy tulajdonképpen mit várnak tőle, zsebébe nyúlt a pénztárcájáért. Ugyanazzal a mozdulattal ügyesen elsüllyesztette a lottóját. Három darab százast nyújtott át a komor türelmetlenséggel várakozónak, mintha annak egyre inkább lábra kapó gyanúját akarná megvásárolni a szokatlanul nagylelkű ajándékkal. A borostás képű gúnyos fintorral méregette a markába hullajtott pénzdarabokat, de nem szólt semmit. 
  Milán immár biztos volt benne, hogy elkésett. Hibázott, és most már minden idegsejtjével arra koncentrált, hogy a mozdulatait szigorúan összehúzott szemmel követő ember figyelmét elterelje magáról.
  - Nem akar velem beszélgetni valamiről? - szólalt meg a nagy fogást sejtő, jó vadászkutya szimatával rendelkező alak. Rekedt hangjában némi kötekedő felhang rezonált. 
  Kérés nélkül Milán mellé telepedett a padra. 
  Nem tudhatta, mekkora nyereményről lehet szó, de már az is elégtétellel töltötte el, hogy egyáltalán ráérzett a lehetőségre. Belül valami azt súgta, hogy az elmúlt percben nagy események véletlen tanújává vált. Ha kissé visszafogottabban folytatja a nyomulást, rövidesen kiderülhet, pontosan miben állnak ezek az események, s mit hozhatnak neki a konyhára?
  Milán sóhajtott, és újabb pénzérméket húzott elő a nadrágzsebéből.
  - Hozzon magának egy üveg sört, nekem meg valami dobozos üdítőt - intett kedvetlenül az idelátszó zöldséges felé. - Aztán hallgatom, ha van valami mondanivalója.
  A borostás ember arcára egy másodpercre kiült a diadalmas vigyor, majd, otthagyva a padon kényelemesebb pózba helyezkedő Milánt, elsietett a jelzett irányba. Félúton hátrafordult, hogy feltartott hüvelyujjával vidáman jelezze, miszerint egy perc, és jön a rendelt italokkal. Magabiztos, ruganyos lépteiben benne volt, hogy most még ő ugrik, de hamarosan muszáj lesz egyenrangú félként számolni vele.
  Aztán nagyot hibázott ő is, mert mire a hátralevő távolságot megtette, és a markában szorongatott pénzzel a zöldségesnél várakozó sor végére állt, emberének nyoma veszett. Köd előtte, köd utána. A felriasztott galambok akkor kezdtek visszaereszkedni a megüresedett pad elé.
  Milán, akinek gyengélkedő szíve nem bírta a tartós futást, mihelyt kellemetlen ismerőse ismét a zöldségesstand felé fordult, felpattant ültéből, és amennyire tőle tellett, kilépett. Tizenöt másodperc így is elégnek bizonyult, hogy nyomtalanul eltűnjön a színről. További fél perccel később, már csaknem teljes biztonságban érezve magát, lihegve és erőteljesen dobogó szívvel lesett vissza egy távoli, vaskos platán takarásából. 
  Jól gondolta. Foghíjas ismerőse, vagy száz méterrel arrébb, a lottózó táblája előtt idegesen forgolódva őt kereste a folytonos mozgásban lévő tömegben.
  Elvigyorodott. Azt még kivárta, hogy a rámenősen tarháló csavargó az elméjében támadt iszonyú gyanút igazoló eredménytábla felé fordulva, kővé dermedten lecövekeljen. Az elgyengült baljából kicsusszant üdítő habot vetve terült szét a kövezeten, olyan hatást keltve, mintha kínjában maga köré vizelt volna. A jobbja erősebb lehetett, mert a sörösüveggel nem történt hasonló malőr.
  Milán úgy vélte, eleget látott. Nem kockáztatta tovább, hogy a felismerés csapásától testileg-lelkileg megroggyant ember véletlenül felfedezze a búvóhelyét. Mielőtt amaz felocsúdhatott volna, felszállt a pár lépésre eső megállóba érkező autóbuszra, amivel a város legsűrűbb belsejében található végállomásig vitette magát. 
  A buszról leszállva jó tízpercet gyalogolt a belváros munkába siető emberekkel teli szűk utcáin, mire heveny üldözési mániája végleg elenyészett.
  Az alkalmi hajszától elfáradva benyitott egy útjába eső, a viszonylag korai időpont miatt üresen tátongó presszó ajtaján. Körbenézett, és a kerek asztalkák márványlapjait tisztogató felszolgálónők kialvatlan szemeinek fáradt pillantásaitól követve leült az egyik ablak közelében. Itt kissé kifújhatja magát.
  A kiszellőztethetetlenül kávé- és dohányszagú helyiség kopottas pultjának harmadát koffer méretű öreg rádió foglalta el. A kiszolgált készülékből egy népszerű adóállomás reggeli zenés programja szólt, mérsékelt hangerővel. A rövid zenei blokkokat behízelgően búgó női hang kommentárjai tették színesebbé. A zene kisvártatva elhalt, a bemondónő friss híreket olvasott fel.
  Milán behűtött üdítőt és némi aprósüteményt rendelt a kérést leplezetlen kelletlenséggel teljesítő morózus, fiatal lánynál, aki szinte ölébe borította a pohár narancslevet. A nagy méretű ablak tiszta üvegtábláján kibámuló férfi nem törődött a bántó fogadtatással, noha máskor szóvá tette volna a morcos leányzó nyilvánvalóan provokatív magatartását. Jelenleg azonban bőven volt gondolkodni valója, az apró kellemetlenség nem hozta ki a sodrából.
  "Hm, most aztán alaposan feladta a leckét a sors, öregfiú!" - morfondírozott magában. Meglepetten konstatálta, hogy a hatalmas összeg megnyerése jóval kisebb megrázkódtatást okozott, mint amire a felfedezés pillanatában számított. Pedig tartott a nagy felindulás káros egészségügyi következményeitől, de ezek, szerencsére, elmaradtak.   
  Idegessége mostanra jórészt elmúlt. Az asztal alatt titokban megfigyelt, lazán terpesztett ujjai, a ritkán előforduló apróbb rezdüléseket leszámítva, mozdulatlanul meredtek a levegőbe. A szíve szabályos ütemben dolgozott, nem érezte, hogy a nyugalmi állapot fenntartásához gyógyszeres rásegítésre lenne szükség. 
  Miután okult a korábbiakból, előbb elővigyázatosan körülnézett, aztán óvatosan, nehogy tovább gyűrje a papírt, előhúzta a zsebébe csúsztatott szelvényt. 
  Elmosolyodott a reggeli nyúzott ébredéskor képtelenségnek számító lehetőség valóra válásán. Mert, bármennyire is hihetetlennek tűnt e pillanatban, a magányos ébredést követő lustálkodás perceiben pontosan arról ábrándozott, ami röpke két órával később bekövetkezett. Igaz, ezt a hétfő reggeli kisded elmejátékot évek óta minden olyan alkalommal eljátszotta, amikor kitöltött lottó lapult a levéltárcájában. 
  Ám a szerencse legtöbbször igazságtalan, mi több, a kegyeit ostobán osztogató istenasszonya mostanáig rá sem hederített. Azok a ritkán előforduló, régvolt kéttalálatosok, amelyek alig fedezték a fogadáskor befizetett összeget, annyit sem értek, mint egy szép lány másvalakinek szánt, félreértett mosolya. Egy véletlenül lepattanó mosolyszilánk, ami ígéretnek is kevés.
  Bekapott egyet az előtte heverő tányérkán sorakozó apró sajtospogácsák közül, majd narancslével leöblítette a makrancoskodó, porszáraz falatot. Közben összehúzott szemmel a szelvény hátuljára nyomtatott hivatalos kísérőszöveget böngészte. A lottótársaság arra hívta fel a különösen nagy nyereményösszeget elért fogadók figyelmét, hogy a maguk és pénzük biztonsága érdekében egy adott telefonszámon jelentkezzenek be, ahol részletes tájékoztatást kapnak a nyeremény felvételével kapcsolatos tudnivalókról.
  Fejét felkapva abbahagyta az olvasást. Néhány másodpercre ismét úrrá lett rajta a bizonytalanságból fakadó szorongás, mert a bemondónő közömbösen daráló altja ebben a percben tudatta a lottóhúzás nyerőszámait és nyereményeit. Fogai, mintegy parancsszóra, abbahagyták a második sütemény zajos őrlését.
  "...az egy darab telitalálatos szelvény után hatszáznegyvenmilliót fizetnek, a négytalálatosok egyenként hatszáztizenötezret érnek, a háromtalálatosok nyereménye..." - szivárgott elő búvópatak módjára az információ az elszállt évtizedektől, a sok ezer cigaretta füstjétől, meg a hosszú idő alatt itt megfordult emberek láthatatlan kipárolgásától berekedt rádió mélyéről.
  Milánt a híradásból csakis az érdekelte, hogy valóban volt-e öttalálatos, s ha igen, hányan érték el? Nagy kő esett le a szívéről, amikor megerősítést nyert, hogy senkivel sem kell osztoznia a tengernyi pénzen.
  Mielőtt a torkát újfent irritáló morzsáktól köhögőrohamot kapott volna, gyorsan megitta a maradék üdítőt. Körülnézett, hátha valamelyik asztalon felfedez egy fogvájótartót, de mivel nem étterembe tért be, hiába forgolódott. Jobb híján a nyelvével feszegette a fogai közt megszorult, gyanúsan ragacsos tésztát. A kistányéron maradt pogácsákról könnyű szívvel lemondott.
  Azért egyvalami még piszkálta a csőrét. Szerette volna a bensőjében mind erőtlenebbül kaparászó kétség utolsó kis karmocskáját is lenyisszantani, mielőtt komolyan nekilátott volna jövője tervezéséhez.
  Fizetett, és türelmetlenségtől hajtva kisietett a presszóból. 
  Az utca túloldalán, húsz méterrel lejjebb, talált egy pénzérmével működő, kétségbeejtően elhanyagolt telefonfülkét.
  Alig jártak a környéken. Mindkét oldali járda üresen nyújtózott a házak tövében, de a járműforgalom is a félórával korábbi töredékére esett vissza.  Annak, aki munkába igyekezett, rég be kellett érnie a cégéhez, a többiek pedig, akiknek nem akadt fontos elintéznivalójuk, kerülték a zavartalanul tűző naptól felhevült utcák forró aszfaltját. A délelőtt közepén járt az idő.
  Tárcsázott. Két ujjal fogta a számtalan izzadt kéz szorításától maszatos kagylót, a furcsa foltokkal tarkított hallgatót néhány milliméterre eltartotta a fülétől. Míg a készülék kicsengett, előkapott egy tiszta papír zsebkendőt, és egy mindennél beszédesebb fintor kíséretében ráterítette a bakelit markolatra.
  Két perc múlva a zárt helyen megrekedt melegtől gyöngyöző homlokkal, de hideg, szürkéskék szemében boldog megelégedettséggel lépett ki a saját kipárolgásától gőzölgő üvegkalitkából. Ahogyan az várható volt, a nyertes lottószelvény egyedi sorozatszáma megegyezett az immár ismét a tárcája biztonságában lapuló szelvényével. Három hét múlva, amikor a telefonban megadott helyen és időben felveszi a hihetetlen összeget, az ország egyik leggazdagabb embere lesz. Ezt persze nem veri nagydobra. Csendes és szerény milliomos válik belőle.
  Zsebre vágott kézzel, fütyörészve sietett vissza az árnyékos oldalra, ahol minden különösebb ok nélkül behúzódott egy hűvösen ásító, huzatos kapualjba. 
  Nem állt szándékában visszatérni a nyűgös pincérnőktől hemzsegő presszóba.
  Félvállal a málló vakolatú házfalnak támaszkodva, néhány erőtlen kísérletet tett összekuszálódott gondolatai rendezésére, aztán feladta a kilátástalan küzdelmet, s lustán hagyta, hogy az elméjében dúló vihar magától lecsendesedjen. 
  Később azon törte a fejét, hogy mi legyen a festőkellékeket árusító bolttal? Kinyissa-e még valaha, vagy a környékére se menjen többé? Halkan elnevette magát az ostoba felvetésen, hiszen néhány hét múlva övé a világ! Ennek tudatában kit érdekel a főnök által csepegtetett, havi fizetésnek csúfolt könyöradomány? 
  Céltalan ácsorgása közben ötödször fogott bele egy népszerű, divatos melódia halk fütyülésébe, amikor szórakozottan kalandozó tekintete megakadt a túloldali, napsütötte bérházak egyikének emeleti ablakán. Meghökkenve fedezte fel, hogy pontosan szemből, egy félig behúzott fehér csipkefüggöny áttűnő takarásából valaki figyeli. Az ajkai közt kipréselt dallam megbicsaklott, majd teljesen elhalt, mintha tiltott dolgon kapták volna. Nem kedvelte az ablakokon kifelé vagy befelé kukkoló lesipuskásokat. Zavarta, hogy zavarják. Most azonban nem annyira idegesítette, mint inkább meglepte a látvány.
  A sors aznap tartogatott még számára némi finomságot. 
  A félig tárt ablakszárnyak mögül, valamely függönylengető, játékos szellősuhanc jóvoltából, egy köldöktől felfelé meztelen, csodálatos női test körvonala bontakozott ki csodálkozó szemei előtt. A váratlanul feltűnt jelenség olyan megdöbbentő hatású volt, akár egy művészeti múzeum falán lógó, klasszikus művek közé keveredett, hiperrealista festmény.
  Milán lélegzete rövid időre kihagyott. A mintegy húszméternyi távolság ellenére is feltűnt a fiatal és gyönyörű, kissé fáradtnak látszó arcot uraló világoskék szempárból áradó komolyság, amit akár szomorúságnak is ítélhetett volna, ha nem ma nyeri meg az öttalálatost. 
  A lezser pózban támaszkodó férfira irányuló kíváncsi figyelemtől parányit oldalra hajló nyakat, a fényes vállakat, és az árnyékos köldököt övező lapos, izmos hasat már megkapta a késő tavaszi nap barnító sugara. Az almaforma keblek tiszta alabástroma érintetlenül őrizte a feszes bőr eredeti színét. A félhosszúra vágott, hollófekete, egyenesszálú hajra fénykoszorút rajzolt a beáramló világosság. A pikáns beállítás ellenére a jelenségben volt valami Madonna-szerű. 
  A pár pillanatig tartó szempárbaj alatt Milán egészen megfeledkezett Fortuna istenasszony bőkezű ajándékáról, aki a magasból valószínűleg maga is fejcsóválva figyelte pártfogoltja hűtlenségét. Ha így volt, alighanem könnyen megbocsájtott, mert ennek a napnak Milán napjának kellett lennie.
  Ahogy megjelent, olyan váratlanul tűnt el a lány a képből, s a makrancos függöny is visszaereszkedett korábbi helyére. Az előadás véget ért. Vagy talán csak szünetelt?
  Milán a mielőbbi folytatás reményében tovább ácsorgott az árnyas kapumélyedésben, de, legnagyobb sajnálatára, öt perc elteltével sem történt semmi különösebb. Illetőleg annyiban változott a helyzet, hogy amíg udvariasan félrehúzódva helyet adott a teli szemeteskukát a járda szélére rángató házmesternek, a szemközti ablakszárnyak becsukódtak.
  "A fene egye meg a vén majmot - mérgelődött magában az imént még példásan előzékeny férfi -, most miatta lemaradtam valamiről!"  Vásott kölyök módjára eljátszott a csúf gondolattal, hogy nyitott tenyérrel odasóz egy csattanósat a még mindig a kukával bajlódó öregúr görnyedt hátára.
  Éppen azon volt, hogy odébb áll, és elviszi a hatalmas nyereményről szóló hírt a jó hírű kertvárosban lakó édesanyjának. Hiszen ez végül is nem telefontéma, s ideje lenne végre megosztani a nagy újságot azzal, aki önzetlenül felnevelte. Az ilyesféle örömhírrel nem ajánlott ajtóstól rontani a házba. Vigyáznia kell, mert ha nem megfelelő előkészítés után adja elő, lehet, jobban megviseli idős korú anyját, mint ahogy őt magát megrázta. 
  Magában már tervezgette, hogy az összeg hány százalékát kapja az édesanyja, aztán mennyit az anyjától elvált, különélő apja, meg még néhányan a jobb ismerősök közül. Persze, a pénz eredetét nem kell mindenkinek az orrára kötni. Bízott spontán kreativitásában, vagyis hogy a maga idején kitalál valami hihető mesét a további kérdések és kérések elkerülése érdekében.
  Eddig jutott gondolataiban, amikor nyikkanva tárult a szemközti, sötétzöld kapuba vágott kis ajtó, és napfényre lépett az egyszerű, csinos nyári ruhába öltözött lány, vállán az elmaradhatatlan női táskával. Miközben behúzta az ajtót, könnyed, futó mosolyt küldött a kora tavaszi folyóvizek kékségét idéző szemek villanásától földbe gyökerezett lábbal ácsorgó Milán felé, majd a közelebbi sarok felé véve az irányt, pár lépés után eltűnt az épület tömbje mögött. A férfi futólag még konstatálhatta a kopogós sarkú cipőkbe bújtatott lábak tökéletes vonalvezetését, a feszesre szabott, combközépig érő ruha alatt ringó idomok vérlázító játékát, aztán huss!, a karcsú szépséget elnyelte a keresztutca szűk kanyonja. 
  Amíg a késve észbe kapó, majd a nő nyomába eredő férfi a hirtelen megélénkült forgalmon áthámozva magát az utca túloldalára ért, a lány akkora előnyre tett szert, hogy Milánnak esélye sem volt utolérni a megállóból kiinduló trolibuszt, amire felszállt. Sovány elégtételként a fogai közt elmormolt káromkodással fejezte ki csalódottságát, de a dolgok állásán ez mit sem segített, a troli vinnyogó generátora egyre távolabbról fütyült vissza.
  Miután a nővel kapcsolatos események nem kívánt irányba fordultak, nem maradt más hátra, minthogy az önmagának tett ígéretnek megfelelően felkeresse a nap szenzációjáról mit sem sejtő édesanyját. 
  Kiállt a járda szélére, és leintett egy arra csellengő szabad taxit.

  Néhány hét különbséggel egy év telt el a fentebb ismertetett események óta, és a szerencsés férfi élete, ahogyan az várható volt, a korábbihoz képest egészen más irányba terelődött, minőségében magasabb szintre emelkedett.
  Új életének első lépései közé tartozott, hogy a cégnél való felvételekor halálig tartónak vélt állását rövid úton felmondta. 
  Régen túl volt a hirtelen meggazdagodott emberek szokásos költekezésén. Jó ideje belakta az újszerű állapotban vásárolt, hangulati vonatkozásban kívül-belül a maga képére formált, borostyánnal félig befutott emeletes, minden hivalkodást mellőző dombvidéki házát. A két beállásos garázsban az a luxuskategóriás japán autócsoda lapult, amit csóróbb korában mindig megcsodált, ha az ismert márka egy-egy szemet gyönyörködtető példánya elsuhant a közelében.
  Az ország legszebb részén épült nyaralójára inkább értékőrző befektetésként tekintett. A nagy kiterjedésű birtok közepén álló, régi nemesi kúriát idéző épületben mindössze egyetlen éjszakát töltött. Hogy a maga részéről kihasználatlan nyaralónak valami gyakorlati haszna legyen, esetenként igényes vendégeknek adta ki.
  Még az előző ősszel, tanácsadói sugallatra, feles társként beszállt egy jelentős profitot termelő vállalkozásba. Ennek hozamából, illetve a nyereményből maradt, bankban őrzött tekintélyes summa kamatából száz évig olyan nagy lábon élhetett volna, amiről azelőtt álmodni sem mert. És akkor biztonsági tartaléknak még ott voltak a külföldi pénzintézetekben nyitott bankszámlákon pihenő jelentős devizaösszegek.
  Egyszóval, Milán élete sínre került. Különösen azt követően, hogy, elsősorban anyai behatásra, hajlandó volt alávetni magát egy tízórás, rutin jellegű szívsebészeti beavatkozásnak. A teljes felépüléshez szükséges pihenőidő három hónapnyi tétlenségre kárhoztatta, de megérte kivárni. A műtéttel járó kiadások jócskán vittek a konyhapénzből, de mit számítanak a költségek, ha az egészséges élet a tét.
  Az egyetlen igazán lehangoló esemény, ami ez idő alatt érte, és a lelke mélyéig megrázta, a kutyája váratlan pusztulása volt. A szerelemtől elvakult eb rosszkor szaladt át az út túloldalán grasszáló uszkár szukához, és derékba kapta egy elhaladó személyautó. Vigaszul szolgált, hogy nem szenvedett semennyit, azonnal kimúlt. Otthona magányában megsiratta a kis havert, aztán eltemette a kert legnagyobb fája mellé. Megfogadta, hogy a jövőben még díszhalat sem vesz a házba.
  A múló hónapok addig taszigálták egymást a relatív mulandóság felé, amíg újra május eleje lett. Az újabb tavasz a tavalyi kikelet utáni nosztalgiát élesztgette a közelmúlt sűrű eseményeiből végre feltekintő férfiban. Hiányzott neki az egy nap kétszer látott kék szemű lány, akinek a mosolyáról azóta többször álmodozott, és akivel kapcsolatban döntő elhatározásra jutott lábadozása hosszúra nyúlt kényszerpihenője idején.
  Egy verőfényes kedden aztán fogta magát, beült a sportos Mazdájába, aminek a volánja mögött húsz perc alatt odatalált a belvárosi utcába. Abba, ahol tavaly ilyenkor olyan felejthetetlen látványban volt része a kávézóval szemközti bérház ablakában.
  Az utcában parkoló kocsik között rengeteg szabad hely maradt. Milán az előtt a kapu előtt stoppolt le, amelynek félhomályából felfedezte a lányt. Autójának jobb elejét néhány centiméter választotta el a járda mellett árválkodó szemeteskukától, amit azonnal felismert az oldalára pingált, jellegzetes ákombákom betűkről. Múlt tavasszal ezzel küszködött a házmester tata. 
  Mialatt az oldalüveg halk zümmögéssel leereszkedett a válla mellett, lekapta és a műszerfalra helyezte a fényérzékeny szemét védő napszemüveget. Feltűrte az ingujját, kikönyökölt az ablakon, és várt. Ha valaki megkérdi tőle, mire, nehezen tudott volna pár szóval épkézláb választ adni. Valamiért úgy érezte, hogy most itt a helye, s ha nem sürgeti, csak hagyja az eseményeket a maguk tempójában bekövetkezni, akkor azok hamarosan a reményeinek megfelelően alakulnak. 
  Egyelőre azonban a passzív szemlélődő kényelmes pózába helyezkedett. Mivel a szemmel tartott, bezárt emeleti ablak körül nem látszott mozgás, a puha kagylóülésben hátradőlve átadta magát az autórádióból áradó orgonamuzsika élvezetének. 
  A napfényes utcán hiába kutatott figyelemre méltó történések után a szeme, nemigen volt mit nézni. Mióta leállította a motort, egyetlen jármű sem haladt el mellette. A közeli s a távolabbi keresztutak forgalma is pangott, pedig a hét elejei időpont és a délelőtti napszak jóval nagyobb nyüzsgést feltételezett volna a város ezen részén. Leszámítva a többnyire kopottas bérházak látványát, a környék nyugalma a falusi hétköznapok idilljét idézte.
  A várost átszelő, közeli folyó felől feltámadó, kellemesen langyos szellő megrezegtette az utca féltucat fájának zsenge levelét. Egy elszabadult, üres celofánzacskó zizegve hemperedett járdától járdáig. A távolban egyetlen emberalak lépdelt saját árnyéka sarkában, lassú járásából ítélve, különösebb ambíciók nélkül.
  Milán megint vetett egy gyors oldalpillantást az erős fényben fehéren sugárzó ablakkeretre, de nem észlelt változást. Már azon volt, hogy feljebb emeli az oldalüveget, és karba font kézzel szundít egyet a járgány álmosító langymelegében, amikor valaki sürgetően kopogott a túlsó ajtón.
  A férfi lassan hunyódó szemei úgy pattantak fel, mint annak idején a munkába szólító ébresztőóra csörgésére. Alig lepődött meg, amikor az illetőben a házmesterre ismert. Ám mivel nem őreá várt, az ablakot palástolatlan kelletlenséggel eresztette két centivel alább, hogy az öreg elmondhassa, ami a szívét nyomja. Az pedig, noha a vak is láthatta, hogy legfeljebb a hegyes orra fér át a résen, mindenáron szeretett volna behajolni. Csak fárasztóan hosszadalmas, mosolyogni való nyaktekergetés után törődött bele, hogy nincs mit tenni, nem dughatja fejét az utastérbe. 
  Miután feladta az értelmetlen küzdelmet, görnyedt testtartásban kérte Milánt, hogy tolasson hátrébb, mivel a kocsi pozíciója és a saját előrehaladott kora miatt képtelen a kiürített kukát a kapu alá húzni. Amíg beszélt, a bent ülő férfi angyali türelemmel számlálta az oldalsó üvegen mind nagyobb számban megjelenő nyálcseppeket. Mondandója végén az öreg is felfigyelt az összefröcskölt ablakra, és avítt zakójának könyökével igyekezett eltüntetni a lerakódott permetet. Barna patinával lepett, meglehetősen hézagos fogsorát kimutatva, bocsánatkérően vigyorgott a rendületlen nyugalommal ücsörgő emberre.
  Milán mutatóujjának gyengéd nyomásával véget vetett az andalító orgonakoncertnek, és nagyot sóhajtva kikászálódott az autóból. Évtizedes rutinnal rendelkező szemétszállító is elégedetten csettintett volna, amint fél kézzel megragadta és járdára rántotta az öreg legfőbb gondját jelentő holmit. Ugyanazzal a lendülettel akkorát taszított rajta, hogy a masszív tölgyfakapu megreccsent a nekivágódó tárgytól. A nem mindennapi erőt feltételező mutatvány láttán a házmester riadtan lépett hátrébb. 
  A higgadtságát mindvégig megőrző férfi zsebkendő vett elő, és gondosan letakarította az elmaszatolódott oldalüveget. A gyűrött kendőt a félénk tisztelettel várakozó öregúr markába nyomta, s már fordult is, hogy visszaüljön a helyére. Ám hirtelen megtorpant, mert egy kézenfekvő ötlet villant az agyába. Csodálkozott, hogy csak most jutott eszébe. Visszafordult a tenyerébe nyomott papírgombócot hitetlenkedve bámuló emberhez, s miután pár másodpercig szótlan fontolgatással próbálta felmérni alkalmi ismerőse szellemi képességeit, előhúzta a farzsebében lapuló pénztárcáját. Gyíkbőrből készült, a városszéli bolhapiacon vásárolta potom pénzért. A tárcából kiemelt, nagyobb címletű bankjegyet a meleg motorháztetőre tette, és rátenyerelt. Az öreg szótlanul álldogált, de éber tekintete a bankóval szinkronban mozgott.
  Érdekes kérdés-felelet játék vette kezdetét. Milán udvarias érdeklődésére sorban érkeztek a nem kevésbé előzékeny, és a lehetőségekhez mérten kielégítő válaszok. Az öregfiú az adott témakörben autentikus hírforrásnak bizonyult. Kézen-közön szerzett értesüléseit és szubjektív megfigyeléseit lényegre törően, tömören adta elő. Az autós úriember mindvégig feszülten figyelt. Nem csalódott emberismeretében.
  A mindössze öt percig tartó csevej végén a bankjegy gazdát cserélt. Miután a felek búcsúzóul kezet fogtak, a boldogságtól kipirult házmester és az elégedett férfi mögött egyszerre kattant a kapu, illetve a kocsiajtó zárnyelve.
  A különös, valamiképp hivatalos kihallgatáshoz hasonlító beszélgetés alatt Milán lelkében viharos gyorsasággal erősödött az érdeklődése fókuszában álló lány birtokbavételére irányuló vágy. Aminek persze addig is volt némi alapja, máskülönben mi a fenét keresett volna ebben, az otthonától távol eső utcában?
  Amíg az öreget hallgatta, olykor odasandított a tekintetét mágikus erővel vonzó ablakra. Olyasféle kínzó érzés kerítette hatalmába, mint azt a későn érő embertípust, aki a kirakatban felfedez egy tetszetős holmit, de addig hezitál, amíg az üzlet bezár. Az álmatlanul átforgolódott éjszaka után alig bírja kivárni a nyitást, hogy aztán megkönnyebbülten magáénak tudja felfokozott vágyának tárgyát. 
  Egyébként, minden további itt töltött perc elpocsékolt időnek számított. A házmester, aki valószínűleg nemcsak a szembeni ház lakóiról, de az egész utca viselt dolgairól tudott mindent, a kérdezősködés elején jelezte Milánnak, hogy a részéről nemes közvetlenséggel Lénaként emlegetett lány egy hete a vidéken élő szüleihez utazott. Onnan pedig külföldre indul, mert ösztöndíjat nyert az egyik olaszországi egyetemre, ahol festészettel vagy szobrászattal foglalkoznak. Szóval a kisasszony olyan művészetféleségekkel kapcsolatos tanulmányokat készül folytatni. Legalábbis ezt hallotta a lakást egyébként csak bérlő lány szomszédjától, aki neki oldalági rokona. Okos ember, a téren mindenkinek tíz lépésből mattot ad.
  Milán a hasznos pletykafészeknek bizonyult öregfiú által megnevezett vidéki városka felé száguldása közben eltöprengett az újonnan beszerzett információkon. 
  Nagyon úgy tűnt, hogy mielőbb az életét hosszú időre meghatározó döntést kell hoznia. Bár, nyugodtan bevallhatja magának, az elhatározás megszületett, hiszen óránként száz kilométeres sebességgel távolodik városától, édesanyjától, és nem kizárt, hogy mindörökre maga mögött kell hagynia a megszokott kényelmes, ámde magányos életformáját. Persze még van visszaút, bármikor megfordulhat, s élheti tovább a különösebb cél és izgalom nélküli életét. De minek?
  Közel egy éve talán azért kapott esélyt az újrakezdésre, hogy az eltékozolt negyven valahány éve után megint csak jámbor beletörődéssel poroszkáljon a nyirkos gödör felé vezető ösvény porában? Na, jó. A képzeletbeli ösvény időközben aszfaltozott országúttá szélesedett, hála a minden bizonnyal megismételhetetlen, bődületes szerencséjének. Azt azonban be kell látnia, hogy égből pottyant gazdagsága ellenére az irány és az öreguras tempó nemigen változott. Most viszont lehetősége nyílik arra, hogy ne álljon ellen a metaforikus leágazások csábításának, akkor sem, ha azok komoly veszélyeket tartogatnak számára. Netán zsákutcába torkollnak, vagy idővel egyszerűen visszakanyarodnak a főútba. 
  Vezetés közben közelebb hajolt a belső visszapillantó tükörhöz. Az unalomig ismert képmásban igyekezett felfedezni azt az egyértelmű elszántságot, ami megerősítette volna szándékában. De a makulátlan foncsorról csak egy szarkalábakkal szegett, fáradt szempár tekintett vissza, a hiába kutatott belső tűz legfeljebb a hajszálerek pirosában parázslott. Csalódottan kapta vissza tekintetét az útra, és dühösen padlóig nyomva a pedált, csak azért is gázt adott.
  A párás messzeségbe kékesszürkén beleolvadó középmagas hegyek és a széljárta síkság találkozásánál megtelepült városkába érve, szobát vett ki egy csendes és csinos panzióban. A gyors tusolás, illetve a recepciós fiatalember helyismeretének és türelmének pár perces igénybevétele után visszaült a még ki sem hűlt kocsiba. Némi plusz kilométert eredményező bizonytalankodást követően rátalált a keresett címre.
  A murvával felszórt, városszéli utcácska legutolsó házánál célhoz ért. Legalábbis remélte, hogy nem járatták vele a bolondját, amikor ide, a világ végére, meg egy jókora kiterjedésű temető szomszédságába irányították.                     
  A vénségtől berogyott, gazzal felvert sírok, a megdőlt fakeresztek végtelen elhagyatottságot sugalmazó látványa nyomasztóan hatott a hegyek felől érkező légáramlat nyomása alatt amúgy is fenyegetően bókoló jegenyék tövében. Nem tudta eldönteni, hogy a hepehupás földből fagyos homályt lehelő sírkert látványa, vagy a sziklás lejtőkön alábukdácsoló hideg szél érintése borzongatja-e jobban a bőrét. 
  A senkinek sem kellő, végtelenül elhanyagolt temető halott volt, akárcsak évszázados lakói. Igen, mert vannak élő, a felszínükön nyüzsgő társadalmi életet élő temetők, ahol a szeretteikhez látogatóba érkező rokonok jó ismerősként köszönnek a szomszédos kereszt alatt nyugvó ember hozzátartozóinak, s beszélgetésük nyomán a temetőkapun túli világ belopózik a virágos halmok közé. De ezt a temetőt, szemmel láthatóan, még a tavaszi bogarak sem keresték fel. És tényleg, miért tették volna? Nem termett itt már semmiféle hasznos virág, ami legalább a fáradhatatlan méheket vonzotta volna egy kis közös danászásra.
  A méltánytalanul megtagadott sírkert hiányos, kidőlt-bedőlt léckerítése mögötti telken azonban kiterjedt konyhakert, és a hegyek lábáig húzódó, rendezett gyümölcsös árulkodott a holtak szomszédságában élők szorgalmáról. 
  A zárt vaskapu mögül vad csaholás figyelmeztette az erre tévedőket, hogy ha épségben szeretnének beljebb kerülni, tartsák be a formaságokat, és használják bátran a kapufélfára szerelt csengőt. Milán élt a lehetőséggel, és megnyomta a gombot. Az elfüggönyözött ablakok egyike mögül régebben szemmel tarthatták, mert alig szólalt meg a távoli torokköszörülésre emlékeztető berregés, máris nyílt a ház tömör bejárati ajtaja. Értelmes arcú, a vidéki hétköznapok jellegzetes öltözékét viselő, javakorabeli férfi lépett ki a szabadba.
  - Jó napot, mi tetszik? - kiáltotta barátságos hangon messziről. Miközben komótos járással közeledett, kezében vaskos kulcscsomót zörgetett, mintegy jelezve, hogy készséggel beengedi az ismeretlen látogatót, feltéve, hogy elfogadható magyarázatát adja ittlétének.
  - Jó napot! - köszönt vissza Milán, s bár érzett magában némi vibráló feszültséget, az ügy érdekében bizalomgerjesztő mosolyt erőltetett az arcára. - Remélem, jó helyen járok.
  - Az attól függ, mit keres - lett óvatosabb a ház gazdája. A néhány lépéssel odébb parkoló, ezüstösen csillogó autóra sandított. Összehúzott szemmel, merőn figyelte az ebbe a környezetbe sehogy sem illő luxusjárgányt. Vajon ülnek benne mások is?
  - Egyedül vagyok - kapott észbe Milán. - Kétszázhatvan kilométert tettem meg egyhuzamban, hogy beszélhessek a kedves lányával. Azt mondták, itt találom. 
  Mivel a továbbra is az autót gusztáló ember nem reagált a szavaira, a helyzet kezdett kínossá válni.
  - Engem egyébként Milánnak hívnak - mutatkozott be a kapun keresztül udvariasan. A gazdája lábánál ülő kutya miatt nem reszkírozta, hogy kezet nyújtson. 
  - Ki a jó isten küldte magát? - hördült fel ingerülten a gazda. - Csak nem ahhoz a rohadt, strici bandához tartozik maga is?! Hagyják békén ezt a szerencsétlen teremtést!                   
  Milánnak sejtelme sem volt róla, hogy beszélgetőtársát mi hozta ki a sodrából. Mindazonáltal elégedetten nyugtázta, hogy a jelek szerint jó helyen jár.
  De mi lehet a lánnyal, meg azzal a bizonyos strici bandával? Ez újdonság volt számára, ami így, első hallásra, nem sok jót ígért. A felesleges bonyodalmak kerülése végett jobbnak látta nem bolygatni a kérdést. 
  - Nem tudom, miről beszél, de magánügyben, minden hátsó szándék nélkül érkeztem - nyugtatta a nekihevült apát. - Mint említettem, váltanék pár szót a lányával, ha megengedi.
  - Menjen vissza oda, ahonnan jött, fiatalember - morgott vissza a ház ura -, vagy kinyitom a kaput, de akkor jobban teszi, ha szalad, mert ez a kutya nem tréfál!
  - Legalább annyit áruljon el, egyáltalán, itt lakik a lánya? Higgye el, számára is nagyon fontos dolgot szeretnék közölni vele - fogta könyörgőre, pedig büszke ember létére utált megalázkodni.
  De az öreg köszönés nélkül hátat fordított, és félhangosan méltatlankodva a portája felé vette az irányt. 
  Az eddig a kapunál lecövekelt, s a férfiak beszélgetését tiszteletteljesen hallgató kutya ráérzett gazdája hangulatára, és megint veszett ugatásba kezdett.
  - Kuss! - üvöltötte el magát mérgében Milán, mire a meglepett jószág azon nyomban elhallgatott, nem kevésbé meglepett gazdája pedig megtorpant. - Szeretem a lányát, maga begyepesedett agyú, sumákoló paraszt! - engedte szabadjára csalódottságból fakadó dühét a kapun kívülről. - Szeretem, és ha nem mondja meg, hol találom, a büdös kutyáját ledarálom fasírtnak, magát meg addig kergetem a temető körül, amíg sírva nem könyörög, hogy bemutathasson a lányának! 
  - Micsoda, mit mondott?! - pördült sarkon a fülig érő szájjal vigyorgó apa. 
  Életerős ember létére nem volt éppen ijedős, de ennyi marhaságot régen hallott egyszerre. 
  Kezdett tetszeni neki ez a messziről jött, bolond autós pali.
  - Na, jöjjön be, maga ökör! - szólt rövid gondolkodás után engedékeny hangon, és láncra verte a kapuból elrángatott, acsargó kutyát.
  Röhögcsélve nyitotta a zárat, és mialatt ő is bemutatkozott, keményen megszorította a száznyolcvan fokos fordulattól elbizonytalanodott Milán kezét.
  - Jöjjön be, fiam - invitálta szelíden, de a kuncogást még akkor sem bírta abbahagyni, amikor a tisztaszoba asztalán bort töltött.
  - Maga aztán elszánt ember lehet - emelte poharát elismerően a vendége felé. - Na, Isten, Isten!
  A látszat kedvéért Milán is szájához emelte az öt éves nedűvel teli poharat. Olyan ügyesen mímelte az ivást, hogy a gazda észre sem vette a csalást. A filmekben látott technikát alkalmazva, szájából lopva visszacsurgatta az italt, és hogy a bor szintje csökkenjen, néha loccsantott egy keveset a kéznyújtásra sorakozó virágcserepek egyikébe.
  A hordók környékén kétszer is forduló gazda ugyancsak kedvelhette a saját borát, mert a jó illatú, a szűrt akácméz tiszta színére emlékeztető nedűből egymaga benyakalt kétliternyit. Meg sem látszott rajta. Meglehet, hogy a nagy vedeléssel csak az asszony távollétét használta ki. Ugyanis oldalbordája előző nap kísérte el a vonattal a fővárosba tartó egy szem lányát, hogy aztán pár napot az ottani rokonainál töltsön. 
  A lány pedig? Ja, ő egy hete érkezett. Ezek az egy-két hétig tartó látogatások úgy átlag félévente ismétlődnek. Nem igazán áll rá a keze, de ha már itt van, besegít a ház körüli teendőkbe. Többnyire a gyümölcsösben vagy a szőlőben tesz-vesz. Közben, ahogyan ő szokta mondani, igyekszik kizökkenni abból a taposómalomból, amibe a nagyvárosi élet követelményei kényszerítik. Meg kell adni, finoman tud fogalmazni. Tanult lány. Főiskolára jár. Az a rövid idő, amit itthon tölt, hamar eltelik. Általában nyugodt, kiegyensúlyozott teremtés. Egy hete azonban feltűnően nyűgösen, idegesen érkezett, alig lehetett hozzá szólni. A második napon aztán kibökte, hogy egy jó ismerőse révén olyan, neki való munkát talált külföldön, Olaszban, ami mellett tanulni is lehet, viszont előfordulhat, hogy a két elfoglaltság leköti minden idejét, és hosszabb ideig nem látják egymást.
  Az asztalra könyöklő idősebb ember itt féket vetett bortól megeredt nyelvére, és elrévedt, komoly tekintettel bámult a szoba homályba vesző sarka felé, ahol a kertből betévedt macska szöszmötölt. 
  Sokáig hallgatott. Milánban volt annyi tapintat, hogy nem zavarta kérdéseivel a gyermeke jövőjén tépelődő, láthatóan elérzékenyült embert.
  - Tudja - szólalt meg nagy sokára rekedt hangon az apa -, nem az a gond, hogy ilyen nagy útra készül a lányom, már ha egyáltalán igazat mondott. Korábban rendszeresen külföldön, a barátaival töltötte a fél nyarat. Hátizsákkal, sátorral fél Európát bejárta. Mostanra meg végképp felnőtt nővé vált, jogában áll dönteni a sorsáról.
  Milán szívverése szaporább ütemre váltott, mert ráérzett a másik növekvő zavarára. Sejtette, hogy a félhangosan inkább magának beszélő ember hamarosan valami igen lényeges mondandóval rukkol elő. 
  - Tudja - ismételte korábbi önmagát, mialatt érdes tenyerével végigsimított az érintésre surrogó hangot adó tarkóján -, a lányom, aki magának, fiatalember, egy pillanat alatt annyira megtetszett, hogy képes volt a két szép szeméért ide, a fészkes fenébe lekocsikázni, szóval, az én kislányom körül nincsenek egészen rendben a dolgok. 
  Időhúzás céljából belekortyolt a poharába, aztán folytatta. 
  - Erre jó előre felhívom a figyelmét, hogy később ne mondhassa, nem szóltam.
  A feszülten előrehajoló Milán alatt árulkodón reccsent a szék, de a ő maga csendben maradt, nehogy megakassza vendéglátója gondolatmenetét.
  - A fene egye meg, de keserves kimondani! Legszívesebben leharapnám a nyelvemet - kínlódott gyöngyöző homlokkal a nekimelegedett férfi, de már nem volt visszaút. - Hát tudja meg, maga szerencsétlen, hogy a lányomnál aligha számíthat sikerre. Ez az igazság, na!
  - De miért, mi a gond velem? - szaladt ki a kérdés Milán száján. A csodálkozástól megsértődni sem maradt ideje.
  - Nem magával van baj, hanem Lénával! Szegénykém... Bevallottan leszbikus, meleg, buzi. Melyiket hallja szívesebben? - fakadt ki elkeseredetten, és a nyomaték kedvéért nyitott tenyérrel az asztalra vágott, hogy csak úgy csattant. A megriadt macska fújtatva villogtatta a szemét a sarokban.
  Az öreg túl volt a nehezén, és ennek örömére ismét meghúzta a poharat. Reszketett a keze, amikor üresen visszaeresztette a szőlőmintás viaszos vászonra.
  Milán a hír hallatán megrendült. Erre a fordulatra nem számított. De ha a tulajdon apja mondja... Hm, akkor most mit tegyen?
  A gazda elszégyellte magát. Látta a másik arcán a keserű csalódás önkéntelen grimaszát, s már bánta, hogy beleszólt mások dolgába. De hát a lánya mégiscsak a lánya. Ő már beletörődött, hogy Léna olyan, amilyen, csak hát itt ül vele szemben ez a derék ember. Mégiscsak jobb, ha előbb, mint utóbb szerez tudomást a reménytelen szerelmi helyzetéről. Egészségesnek látszó, jóképű, gazdag negyvenes, biztosan talál magához illő nőszemélyt, mentegetőzött magában, maga előtt az öreg.
  - Azért csak mondja meg, ha már ennyire a bizalmába avatott - szólt vendéglátójához a megrázkódtatástól kába Milán -, mégis, pontosan mikor és honnan indul az a vonat? Tudja, Olaszba.
  - Mi az, még mindig nem adta fel? Első pillantásra láttam, hogy elszánt ember, láttam! - bizonygatta lelkesen, mintha bárki kétségbe vonta volna a meglátását.        
  Az eleinte kimérten szívélyes, később azonban fokozatosan kedélyesre váltó beszélgetéssel, nótázgatással eltöltött két óra után Milán a félsiker és a csalódottság vegyes érzésével távozott a temetőre és a környező kertekre szürke fátylat borító alkonyatban. A keresett lányt nem találta, az előre nem látott bonyodalom viszont lelkesen ráköszönt. Szépen vagyunk.
  Az este hátralévő részét, és az éjszaka első felét a panzió fojtott fényekkel megvilágított, ásítozásra ösztönzően semmitmondó zenét játszó bárjának mély öblű fotelében elmerülve, elmélkedéssel töltötte. Jó sakkozó lévén, rendelkezett bizonyos mértékű kombinációs készséggel, és most a különféle lehetőségek számbavételével igyekezett rendezni a friss értesülésektől összekuszálódott gondolatait, és kiokoskodni a következő lépést.
  Az a néhány, rossz helyen próbálkozó helybéli örömlány, már aki eleve nem fogott gyanút a férfi asztalát elborító üres kólásüvegek, félig kiivott tonikos poharak láttán, öt percen belül tisztes távolból, a pultnál sorakozó bárszékek magasából, riadtan figyelte tévedése magányos tárgyát. Az apánál tett látogatást követően Milánból olyan nyers erővel áradt a mások jelenléte iránti rendíthetetlen közöny, és a szinte tapintható rosszkedv, hogy a közelébe került nők rövid időn belül depressziós tüneteket észleltek magukon. Három perc elteltével alig várták, hogy valami mondvacsinált ürüggyel kivonják magukat a férfi hatósugarából. 
  Ezek után Milán a reggeli ébredéskor nagyot nézett, hogy a redőny résein átszüremlő napsugarak az ágyában félrebillent fejjel, édesdeden alvó vadidegen szőkeség hattyúnyakán zongoráznak. Sőt alább egy éles fénycsík rézsút bevilágít a köldök sekély mélyedésébe. A vibráló napfoltokon kívül más nem is volt a lányon, a férfin még ennyi sem.
  Éjszakai emlékei közül távolról és homályosan tűnt elő a bájosan szendergő szőkeség kerek arcocskája. Igen, a kislámpa bágyadt derengésénél ezt a még szinte gyermeki arcot látta többször is fölébe hajolni. Hófehéren villanó fogai csak úgy ragyogtak, ha valami apró tréfán elnevette magát. Mégis, hogyan lehetett annyira szórakozott, hogy az együtt töltött éjszakából néhány emlékszilánkon kívül nem rémlett több? Pedig nyilvánvalóan nem csak aludtak egymás mellett, mint romlatlan jó testvérek. Hiszen alig áll a lábán attól az ismerős, jóleső fáradtságtól, ami a testi kielégülését szokta követni.
  Vállat vont, és a továbbiakban nem törődött a rejtélyes esettel. Halkan öltözni kezdett. A pénztárcájából kivett összeget a párnájára helyezte, és atyáskodó gondossággal betakarta az álmában érthetetlen szavakat mormoló lány finom bőrű, kívánatos testét. Felkapta az ágy mellett heverő sporttáskáját, és hogy fel ne ébressze az ismeretlen szépséget, óvatosan húzta be maga mögött az ajtót.
  Tíz perccel később ott kanyarodott fel a főútra, ahol tegnap lehajtott róla.
  Nyugtalanul pillantott az órájára, de aggodalma feleslegesnek látszott. Még bő négy órája maradt, hogy felérjen a fővárosba, megtalálja Lénát és beszéljen vele. Különben talán örökre kivonatozik az életéből, amibe az atyai intelmek ellenére sem tudott volna könnyű szívvel belenyugodni.
  A kiváló minőségű országút nagyobb részét versenytempóban tudta maga mögött. Két és fél óra alatt felért a fővárosba. A remek teljesítmény értékét tovább növelte, hogy a rendőrök egyszer megállították gyorshajtásért. Háromszor nagyobb összeget hagyott a zsaruknál, mint a panzió babaarcú üdvöskéjénél, pedig ott sem volt szűkmarkú. Még korán volt, de aznap már kétszer fizetett: kora reggel úriember módjára, néhány perce pedig mint a katonatiszt.
  Miután visszakapta az iratait, és a közlekedésiek ellenkező irányba kanyarodva elhajtottak, ismét a gázpedálba taposott.

  A Firenzét is érintő római gyors hosszú, vöröses színű kocsisora, akár egy eső után felszínre vetődött hatalmas és kövér giliszta, mozdulatlanul lapult a pályaudvar modern, csupa fém és üveg csarnokának szélső vágányán. Alig félóra maradt az indulásig, és a széltében-hosszában jól belátható, nem különösebben zsúfolt peronon a lány feltűnésére régóta váró Milán kezdett aggódni. A malomkő méretű acélkerekeket és az ívelt fékpofákat hosszú nyelű kalapácsával kopogtató karbantartó tíz perce végzett feladatával. A visszhangos megafon egyre gyakrabban sürgette a római járat utasainak beszállását.
  "Lehetséges volna - töprengett magában -, hogy Lénáék előttem értek ide, és a lány most a fülkéjében rendezkedik a hosszú útra? Ez esetben nyilván az anyja is fent van vele, hiszen a szerelvény mellett egyetlen középkorú hölgy sem ácsorog."
  Ellökte magát az oszloptól, és felkaptatott a legközelebbi hálókocsi meredek lépcsőjén.
  Komótosan végigjárta az első, aztán szaporábbra fogva a második kocsi szűk folyosóját. Ha a helyzet úgy hozta, a falhoz tapadva udvariasan utat engedett egy-egy testes utazóbőrönddel manőverező, fülkéjét kereső utasnak, barátságosan megsimogatta a le-felrohangáló lurkók borzas üstökét, egy élemedett hölgy súlyos kofferét a beépített poggyásztartóba tuszkolta. 
  Megannyi jó cselekedete közben kutatóan járt a tekintete, vajon merre lehet a keresett nő "lakosztálya"? Az idő és a számításba vehető helyek rohamos fogytával mind nyugtalanabbul hagyta maga mögött az ismeretlenek által elfoglalt kabinokat. Már az utoljára maradt, harmadik hálófülkés kocsis felét is feltérképezte, de a félig nyitott vagy szélesre tárt fülkeajtók mögül rendre idegen arcok bámultak vissza kérdőn.
  Alig pár ellenőrizetlen kabin maradt hátra, amikor a sikátorszerűen keskeny összekötő folyosón egyszerre csak dugóba került. Az utat egy első ránézésre minden korosztályt felölelő népes család torlaszolta el. Milánnal egy irányba tartva léptek ki a csodálatos módon valamennyiüket befogadó fülkéből. Vissza-visszafordulva, nevetgélve és integetve búcsúzkodtak a fennmaradt fiatal pártól. 
  A nagy zsivajra, éppen az utolsó pillanatban megtorpanó férfi orra előtt, neki háttal, feszes farmert és sötétkék pólót viselő karcsú nő kukkantott ki. Edzőcipőbe bújtatott lábain ágaskodva, érdeklődve nézte a zajos rokonság vonulását. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy megérinthette volna a vállát. 
  Ő volt.
  A ruhájából áradó parfüm finom illata pontosan illett a félprofilból is könnyen felismert lány Milán által elképzelt egyéniségéhez.
  Léna drámai felbukkanása összekuszálta a találkozásukról megálmodott koreográfiát, de az idő sürgetett, és a férfi, nem kevés önuralomról téve tanúbizonyságot, csakhamar leküzdötte zavarát. Egy mély levegővétel után már majdnem megszólította a nőt, hogy aztán, kapva a maga által teremtett alkalmon, udvariasan bemutatkozzon. Az érett férfiak gyerekes hiúságával titkon remélte, hogy a másik első ránézésre felismeri benne a belvárosi utcácska félhomályos kapualjának tavalyi hősét, és nem kell sokat magyarázkodnia ahhoz, hogy a lány megértse és belássa, miszerint egymás nélkül immár nem igazán van értelme az életüknek.
  A tervezett megszólítás hangjai azonban valahol a garat táján megrekedtek, mert Léna egyszerűen visszalépett a kuckójába. Ott, ahol két másodperccel előbb állt, egy véletlenül elhullajtott cukorkás papírt forgatott az enyhe huzat csöppnyi forgószele. A félig belökött ajtón át kihallatszott, ahogy kellemes altján valakinek lelkes élménybeszámolót tart az átmeneti zűrzavar okáról.   
  Milán egy méternyit odébb lépett, és az ajtóval szemközti ablakon kikönyökölve úgy tett, mintha a pályaudvari élet apróbb eseményeit követné figyelemmel. Leleményesen kihasználva a mögötte elhaladók alkalmi takarását, az utasok fedezéke mögül időnként óvatosan bepillantott a félig elhúzott ajtó nyílásán. Addig ügyeskedett, míg a látómezejében feltűnt egy Lénával nagyjából egyidős, egyetemista korú, vörös, rövidre vágott hajú lány. Feltűnően érzéki szája arra utalt, hogy szívesen és gyakran téved el az érzéki örömök útvesztőjében. A fülke bal oldalát elfoglaló emeletes ágy alsó szintjén ült, és előredőlt felsőtesttel elmélyülten beszélgetett a lehajtott csapószékre telepedett, takarásban lévő barátnőjével.
  Hát igen, a szemrevaló kis vörös kétségkívül nem a mama volt.
  Annál kevésbé, mivel a szellősen lenge, tarka virágmintával díszített ruháján egyszer csak megjelent Léna két ápolt kézfeje, és mint a nektár illatát megérző pillangók, puhán megállapodtak a könnyű anyagon átsejlő combok találkozási pontján.
  Milán sosem tartotta magát prűdnek, de most nagyot nyelt és elvörösödött. 
  Az apa nem túlzott, a jelek szerint a lánya valóban erősen vonzódott a saját neméhez. Kár. Nem örült a bizonyosságnak, ám különös módon ahelyett, hogy sürgősen leszállt volna az indulásra kész vonatról, megbabonázva bámulta, amint a vörös hajú a combjairól felemelkedő, és a nyaka köré fonódó kezek gyengéd erőszakosságának engedelmeskedve még közelebb hajol, hogy egy viharos szerelmes csókban forrjon össze kedvesével. 
  A férfi eleget látott ahhoz, hogy vérző szívvel, de végképp lemondjon a randiról. Leugrott a heves rándulással induló szerelvényről, és a peronon integető emberek közé vegyülve, csípőre tett kézzel várta, hogy az idegen lány is kövesse a példáját. Az egyre gyorsuló vonat javában odakint csattogott a külső vágányokon, mire ráeszmélt, hogy amit az imént látott, az nem búcsúcsók, hanem a két nő közös utazását színesítő testi örömök bevezető eleme volt. 
  Mialatt kétségek között őrlődve otthona felé hajtott, mobiltelefonon felhívta az édesanyját, akivel egy néhány órán belül esedékes találkozót beszélt meg. A telefonban nem szólt a látogatás okáról, de megnyugtatta a minden váratlan esemény mögött azonnal bajt sejtő anyját, hogy addig se izgassa magát, amíg odaér, semmi baj nem történt vele. Bővebbet majd nála. 
  Az elmaradhatatlan délutáni csúcsforgalomban araszolva rátelefonált a pénzügyeivel is foglalkozó ügyvédjére. Az udvarias bevezető mondatok után rátért a lényegre. Megkérte tanult barátját, hogy a bécsi bankszámláról egy meghatározott összeget utaltasson át valamelyik megbízható firenzei pénzintézetbe. Ugyanis napokon belül szüksége lehet készpénzre, amivel a bizonytalan ideig tartó olaszországi tartózkodásának költségeit finanszírozni tudja. Azt már nem kötötte ügyvédje orrára, milyen megfontolásból ragaszkodik a készpénzhez, és mond le a nemzetközi bankkártyák használatával járó kedvezményekről.
  A harmadik hívással az üzlettársát próbálta elérni, de csak a hangpostafiók jelentkezett be. Milán ezen keresztül üzente meg amit akart, és kívánt mindjárt kellemes szeretkezést a társának, akiről tudta, hogy a vén kujon akkor használja napközben ezt az üzemmódot, ha valamelyik alkalmi macájával hempereg az ágyban.
  Mire a fontos üzeneteit lebonyolította, kocsija éppen bekanyarodott abba a hangulatával a régi kisvárosi idillek végtelen nyugalmát árasztó, zöldövezeti kis utcába, ahol repkénytől zöldellő háza várta. Mivel sietett, nem állt be az utca felől jóformán észrevehetetlen épület elé, melyet a magas és stabil vaskerítés mentén egybeérő orgonabokrok sora, beljebb pedig évszázados tölgyekből és vörösfenyőkből álló kisebb erdőség rejtett a kíváncsi tekintetek elől.
  Kedvelt birtokára a távirányítóval nyitható kocsibejáró melletti, kulccsal nyíló kiskapun keresztül lépett be, és a monoton gerlebúgás nyugalmat árasztó hangjaitól kísérve, vidám dudorászás közepette ballagott az otthona felé. Néhány lépés után elmaradt mögüle a zaklatott város darázszúgásra emlékeztető mormolása, csak elegáns cipői surrogtak a bejáró kertész által kéthetente nyírt gyepen, és a teljes szélcsendben némán őrködő fák alatt kanyargó kavicsos sétányon. Ahányszor hazatért egy hosszabb útjáról, és talpa alatt érezte az ápolt kert puha földjét, szeme beitta a terebélyes vagy a sudáran magasba szökkenő fák békés zöldjét, amelyek azért a dühös szélben tudtak ijesztő haragosan hajladozni, tüdeje beszívta a környék részegítően illatozó levegőjét, nos, ilyenkor hálát adott a sorsnak, hogy olyan gonddal vezette a kezét, amikor segített bejelölni azt a bizonyos öt nyerőszámot. 
  Tíz percen át forgolódott a zuhanyrózsából áramló, langyos vízsugár alatt, majd törölközővel a derekán a tágas gardróbszekrényhez sétált, és a gazdag választékból tetőtől talpig friss ruhába öltözött. A szekrény aljából előhúzott bőröndöt finoman illatozó fehérneműkkel, valamint olyan ruhadarabokkal pakolta tele, amikre az előreláthatóan két hétig tartó távolléte alatt szüksége lehetett. Bár tudta jól, ha a szükség úgy hozná, a világ bármely országában kedvére bevásárolhatna. Nem akart egy bőröndnél többet vinni, hiszen nem föld körüli utazásra, hanem csak pár országgal odébb, Itáliába készült.     
  Nemzetközi átutalás ide vagy oda, a házi széfben tartott dollárkötegek közül kiemelt egyet, és útlevelével együtt a fehérneműk alá csúsztatta. Aztán behúzta a bőrönd cipzárját. 
Még benézett a földszinti, félhomályos kamrába, ahol felesleges lett volna villanyt gyújtania, tapogató keze helyén találta a keresett kis bőrtokot. A tenyerében elférő holmi, méretéhez képest, meglehetős súlyos volt. Levette a polcról és zsebre vágta.
  Miután ezzel is végzett, utoljára körülnézett a lakásban. Mivel mindent rendben talált, a kapcsolótáblán beütötte a riasztóberendezés kódját, és bezárta maga után a tömör tölgyfa bejárati ajtót.
  A testes bőrönd a tágas csomagtartóba került, Milán pedig bedobta magát a vezetőülésbe. A combján azonnal megérezte a zsebében lapuló bőrtok nyomását. Sóhajtva rángatta elő a kényelmetlenséget okozó holmit. A fény egy revolver markolatára vetült, s ha kipattintotta a fegyvert a tokban tartó pántot, láthatóvá vált a hatfuratú, betöltött forgódob is. A késő délutáni Nap fénye tompán izzott a hengeres rézhüvelyek talpán. 
  Lehajtotta a kesztyűtartó fedelét, és az engedéllyel tartott veszedelmes szerkezetet a térképmappa és a vezetéshez használt vékony bőrkesztyűk mellé tuszkolta. A lőszeres doboz a bőrönd alján pihent. A fegyverrel egykori iskolatársa kőbányájában szokott lövöldözni. Kizárólag céltáblára vagy üres konzerves dobozokra tüzelt, emberre és állatra sosem fogta volna. Mivel nem egy állandósult bandaharcoktól megkínzott gengsztervárosban élt, gyakorlati haszna nem volt, státuszszimbólumnak viszont megjárta a Smith and Wesson művek formás Bulldogja.
  Félóráig időzött a város túlsó felén élő anyjánál. Mialatt a konyhaszékek egyikére kuporodva elkortyolt két csészényi angol teát, előadta nem különösebben eredeti meséjét a váratlanul jött, sürgősen lerendezendő külföldi útról. Amit, ugyebár, lehetetlen lemondani. Az elutasítást sértésnek venné az önbecsüléséről híres talján nép lobbanékony természetű fia, Marco. A sablonos sztori arra azért jó volt, hogy elejét vegye anyja vég nélküli kérdezősködésének. Ha tudomására jutott volna az igazi verzió, Milán hajnalig sem szabadult volna. A mama túlzottan fogékony volt a romantikus elemekben bővelkedő történetekre.
  A háza kulcsait a konyhaasztalra tette, és egy cédulára jól olvashatóan felírta a riasztót aktiváló, illetve kikapcsoló kódszámsort azzal a kéréssel, hogy amíg távol lesz, a mama legalább háromnaponta nézzen a házra, és hetente locsolja a szobanövényeket. Majd váratlanul, elérzékenyülten megfogta azt a két dolgos, öregedő kezet, amelyek annak idején annyit fáradtak miatta, és hálája jeléül megcsókolta a ráncokkal szabdalt, szeretett arcot. 
Édesanyja a gyermekük egész életpályáját nagy odafigyeléssel és őszinte szeretettel követő anyák ösztönével ráérzett az indokolatlanul érzelmes gesztusban rejlő lelkifurdalásra, és szomorúan vette tudomásul, hogy az imént valamiben nem volt egészen őszinte a fia.
  "Megint kiütött az apja vére - gondolta beletörődötten -, az ilyen kiismerhetetlen, szélhámos fajta."
  De nem volt mit tenni, mosolyogva viszonozta a búcsúcsókot, és tenyerével gyengéden végigsimított egyetlen gyermeke borostás állán. 
  Amikor fia beindította a kocsit, hosszú élete során sohasem tapasztalt, ismeretlen félelem éledt a szívében. Rossz előérzete egyre erősödött, de gondolatai hiába kapkodtak valami időhúzó mentőötlet után, semmilyen logikus érv nem jutott eszébe, amivel visszatarthatta volna megemberesedett gyerekét. 
  Az autó tompított fényei felgyúltak, a sok lóerős motor türelmetlenül felhördült. A műszerfal kijelzőit ellenőrző Milán észre sem vette, hogy anyja vénülő kezei milyen görcsösen kapaszkodnak a kocsi ajtajába. A leeresztett ablakon át még egyszer kiintett az asszony szürkületbe olvadó alakja felé, és lassan kigördült a szélesre tárt kapun. Egyikük sem sejtette, milyen sokára látják viszont egymást.               
  A nagyvárosból kivezető útnak mértékkel feldobott hangulatban vágott neki. Fiatal kora óta nagy csavargónak számított, és most örült, hogy ismét hosszabb útra kelhet. Mindig élvezte a mostanihoz hasonló lelkiállapotot, amelynek értéke a biztosan bekövetkező, ám egyelőre ismeretlen kalandok, kiszámíthatatlan helyzetek felé való, önként vállalt sodródásban, és abban a csipetnyi szorongásban rejlett, ami agyának valamely eldugott zugából erőtlenül könyörögve sürgette a visszafordulást. De a belső vészjelző gyenge hangját elnyomta a sztrádán szemberohanó szél süvítése, és a felkapcsolt fényszórók szúrófényei sem a józan belátás előtt világították meg az utat. 
  A Mazda a korai csillagok hunyorgó kristályaival felszórt sötétkék égbolt alatt, a sorra előzött autók dühödt fénycsóváinak kíséretében rohant sorsa felé. Vezetőjének vérébe úgy tódult a túltermelődött adrenalin, mint a karburátor nyitott szelepein a robbanótérbe zúduló benzin. Ember és gépe a szerves és szervetlen organizmus félelmetes fúziójában tombolt a vöröslő horizont lapos pillantásától kísérve.
  Az a néhány óra, amíg Triesztbe ért, és a Karsztról aláereszkedő szerpentinről feltűnt a kikötő ívlámpái alatt tajtékosan hullámzó tenger, gyorsan elmúlt: a tegnappal együtt mindörökre elmaradt. 
  Milán orrát megcsapta a nyugtalan vízről szállongó sós pára kesernyés illata, amitől, ki tudja miért, megéhezett. A langyosan kavargó déli szél éjféli harangszót sodort a San Giusto katedrális felől. Ahogy a kocsi minden útkanyarral közelebb került a nyüzsgő városhoz, a kondulások belevesztek a mediterrán tavaszi esték általános zsivajába. A cikázó robogókon barátjuk derekába kapaszkodó tinilányok felszabadult nevetését, a járdán ácsorgó suhancok éles füttyeit, és a sűrűn települt vendéglők teraszai felől áramló zenekavalkádot lüktető kakofóniába gyúrta a meglóduló szél, hogy aztán mindezt elnyomja a zöldre váltó lámpáknál felbőgő autók gumicsikorgása, és a változatos szólamú kürtök eszement tülkölése. 
  Milán, mialatt Mazdáját bekormányozta és leállította egy viszonylag nyugalmas parkolóban, jóízűen nevetett az egész olasz cirkuszon. Ez igen, mennyi temperamentum szorult ebbe a szerencsés népbe! Talán a földjüket közrefogó tengervíz barátságos színe, a táj fölé legendás kékséggel boruló égbolt, az itteni tavaszok és őszök virágillatban fuldokló hónapjai, a nyarak még elviselhetően forró nappalai és elviselhetetlenül szerelmes éjszakái, talán a behűtve is tüzes borok, meg a vérforraló, kihívóan megvető női pillantásoknak való mindennapi megfelelések teszik ilyen egyedien harsánnyá, mondhatni, tolakodóan életerőssé a félsziget latinjait. 
  A hátradöntött vezetőülésben egy meleg pléddel alá bújva, hajnali negyed négyig aludhatott zavartalanul. A parkolót közvetlenül a zsúfolt út mellett építették ki, ennek ellenére a hosszú vezetéstől alaposan elfáradt ember pillanatokon belül álomba szenderült. Rövidesen olyan mélyre merült az álom bugyraiban, hogy lánctalpakon csörömpölő tankok vonulása sem zavarta volna pihenésében, nemhogy az idő előrehaladtával csökkenő forgalom csituló zaja. Hajnali három óra körül már csak a külső hullámtörő gátakra haragosan lecsapó tengervíz távoli robaját magával sodró szél fütyült be a centiméternyit leeresztett ablakon. 
  A város tengerpartján végigvonuló kétsávos út mentén alig néhány autó parkolt az éjszakában. A Mazdához legközelebb egy sárpöttyös, méregzöld Peugeot kuporgott, de az is ötven méterrel arrébb. A hideg fényű neonlámpák mind a nyílegyenes útszakaszt, mind az egymástól távol pihenő autókat megvilágították. Ott azonban, ahol az út menti platánok összefüggő, az őrült szélben eszeveszetten csapkodó lombkoronái izgékony árnyékot vetettek, a járdának orral beállt kocsik elejét elnyelte a vaksötét éjszaka.
  E mindent elfedő, koromsötét árnyéklepel alatt szuszogott az autója langymelegében alvó Milán, amikor a csomagtartó zárja felől kaparászás nesze futott végig a kocsin. A karcos neszezés néhány másodpernyi szünetet követően megismétlődött. A szokatlan hangot a karosszéria lemeze torzítatlan formában közvetítette az éberré vált hallójáratoknak, mire azok az ügyeletes idegpályán szapora vészjelzéseket küldtek az intézkedésre kijelölt agyterületnek. 
  A hátán fekvő férfi szemei felnyíltak, és öt másodperccel később a kesztyűtartóból elővett revolver csövével együtt fordultak a hátsó szélvédő mögött tevékenykedő, tolvajnak tűnő árnyalak irányába. Az még nem figyelt fel a kocsi belsejében bekövetkezett változásra, s bár néha felegyenesedett, a Milán lélegzésétől foltokban bepárásodott üvegen át többnyire csak fejének körvonala látszott. Hosszú haját rojtos szélű lobogóként csapkodta a kiszámíthatatlan szél.
  A fegyvert szorongató férfi óvatosan körbefordult az ülésben, hátha nem egymaga indult esti portyára a minden jel szerint amatőr fosztogató. A legközelebbi fatörzshöz támasztva kis moped sziluettje látszott, egyébként ember sehol. Tehát saját szakállára dolgozik a nyomorult.
  Az idegen gátlástalanságától erős indulat lobbant Milánban.
  "Mégis, mit képzel ez a nyikhaj, alig léptem át a határt, máris ki akar fosztani?" - fortyogott magában.
  Elhatározta, hogy egy életre megleckézteti a pimasz kis taljánt.
  Óvatosan kihámozta magát a pokrócból, a zömök váltókart leheletfinoman hátramenetbe tette, a kéziféket lágyan, kattanás nélkül kioldotta. Jobb lábával tövig nyomta a gázpedált, a slusszkulccsal indított, majd a füstölgő gumikkal megugró kocsit egy erőteljes fékezéssel megállította. A nyikorgó kerekek éles hangján át is jól hallotta a hátulról jövő tompa koppanást. 
  Leállította a motort, és a visszapillantó tükröket figyelve izgatottan várta, hogy a pórul járt fickó valami életjelet adjon magáról. Miután percekig nem látott mozgást, félig tárta a kocsiajtót. Erősen kellett tartania, mert a viharos szél csaknem kitépte a markából. Másik kezében a fegyverrel, ültében kifordult testtel lesett az autó hátulja alá. 
  Igen, szétvetett tagokkal feküdt ott valaki, de a sötétben nem lehetett kivenni, hogy lélegzik-e egyáltalán.
  Torkában dobogó szívvel kiszállt, és hátrasietett. A nem hétköznapi módszerrel leütött ember mindössze deréktól lefelé látszott, testének többi része a benzintank és a parkoló aszfaltja közé szorult. 
  Milán újra körülnézett, de közel s távol nem látott senkit. Megragadta a farmerba bújtatott lábakat, és a letarolt embert az útszéli ívlámpák fényébe húzta. Aztán ijedten ejtette el az összekoszolódott nadrágszárakat. A kékes neonvilágítás alatt egy húsz év körüli, vérző homlokú, kisebb zúzódásokkal dekorált arcú, még így is szép lány alakja rajzolódott ki.
  A meglepetéstől kővé dermedve állt leütött áldozata felett. Ostoba tettétől pánikba esve annyi lelkiereje sem maradt, hogy lehajoljon és kitapogassa a pulzusát. Végre, két sebesen közeledő fénycsóvától ocsúdva, karjaiba kapta a magatehetetlen nőt, és szinte bedobta a jobb oldali ülésbe. Mielőtt a túloldali ajtón maga is beszállt volna, kirángatta a lánynak a kocsi hátsó kerekei és az alváz közé szorult sporttáskáját, amit a hátsó ülésre repített. Amennyire a sajátos fényviszonyok engedték, körülnézett a Mazda hátuljánál. Észszerű távolságon belül nem hevert zár nyitására alkalmas eszköz a földön.         
  Az Isztria felé eső magas hegyek tetején felsejlett az újabb hajnal bizonytalan derengése, de a férfitől most akár nyugaton is kelhetett volna a Nap. Annyira lekötötte a maga új keletű baja, hogy talán fel sem tűnt volna a szokatlan természeti jelenség. Merthogy megint óriási marhaságot csinált. Belátja, aláírja. Mea culpa, mea maxima. Bármit megtett volna, ha valamiképp visszaforgathatta volna az idő kerekét, hogy ne kövesse el azt a hibát, amit elborult aggyal, önmagából kivetkőzve elkövetett.
  Mégis, mi a fészkes fene történt vele az utóbbi időben, a korábban jámbor és józan, megfontolt Milánnal? Megártott volna a vagyonnal járó szabadság? Vagy mindennek semmi köze sincs a megesett furcsaságokhoz?
  Mert nézzük csak: megtetszik egy mindössze pár percig látott lány, a semminél alig valamivel többet tud róla, de azért kitartóan szerelmes lesz belé. Amikor aztán egy évvel később kiderül, hogy szíve hölgye a saját neméért rajong, még mindig nem száll le róla, s egy képtelen ötlet csábításának engedve, csapot-papot hátrahagyva utánaered külföldre. Agyrém. S mialatt kéretlen szerelmével megszállott módjára nyomába szegődik a mit sem sejtő nőnek, az első pihenőnél legázol egy piti tolvajt, aki ráadásul szintén a gyengébbik nemhez tartozik. Amilyen formában van, kiderülhet, hogy ez is leszbikus.
  "Amúgy igazán helyes arca van a nyavalyásnak" - nézte meg közelebbről a mellette éledező teremtést. Közben a belső világítás fényénél jódos gézzel tisztogatta a homlokon keresztbe húzódó, már alig vérző sebet, meg azt a néhány felszíni horzsolást a pisze orron és a járomcsont alatt. Avatott traumatológus módjára, gyengéden megtapogatta a dús hajjal borított koponya hátulsó részét, s valóban, kutató ujjai rátaláltak egy jókora dudorra. Hűha, ez fájhatott! De túléli.  
  Kíváncsiságtól hajtva kezébe vette az alélt lány közelebbi, ernyedten lógó karját, s az erős farmeranyagból készült dzsekit az inggel együtt könyékig tűrte. A gyenge megvilágítás mellett beforrt tűnyomokat keresett a könyökhajlat vénáján. Egy ilyesmire, mármint autófeltörésre vetemedő nő akár megrögzött kábítószeres is lehet. A szúrásnyomok mindenre magyarázatul szolgálnának tettére.  
  Az aprólékos vizsgálatot azonban nem fejezhette be, legalábbis nem a maga elképzelése szerint, mert egyszer csak leszakadt az égbolt, és az elképedt férfi orra előtt a menny összes csillaga szemkápráztató táncot járt. Pedig nem omlott össze a világegyetem, az ültében cseppet szédelgő Milán futó teóriáját, miszerint a parányira zsugorodott galaxisok éppen az ő Mazdájában gyűlnének egy újabb ősrobbanásra, nem igazolták a tények.
Mindössze egy lendületes pofon érte a vizsgált személy irányából és részéről, ami aztán egy csapásra elvette a kedvét a további analízistől. Ráadásul, valami történhetett a bal fülével, mert a folyamatos csengésen kívül nem hagyott más hangot érvényesülni.
  - A jó édesanyádat, állítsd le magad! - szaladt ki a száján. A fájdalmas események hatására könnybe lábadt, nagy keservesen fókuszba álló szemeit vádlón emelte arrogáns támadójára. 
  Mérgében már azon volt, hogy visszakézből valami hasonlóval lepi meg az életre kelt lányt, de a fájdalom múlásával visszatérő bűntudata villámgyorsan lebeszélte az erőszakos bosszúról. Megtorlás helyett inkább igyekezett lefogni a szűk helyen egyre buzgóbban csapkodó amazon kezeit. Derekasan védekezett, ennek ellenére a sebesült lánynak minduntalan sikerült bevinnie egy-egy kellemetlen találatot. Attól a gyöngédnek csak nagy elfogultsággal nevezhető kacsótól legutóbb a torkára kapott egy életveszélyes ütést, s ezzel betelt a pohár. Fuldokolva és köhögve maradt annyi lélekjelenléte, hogy a sötétben bemérje a békésebb viszonyok között csókolni való, gyengéd harapdálásra teremtett állat, aztán a baljával keményen odavágott. A lány teste a kíméletlen csapástól kissé megemelkedett, aztán némán visszacsuklott az ülésbe. Oldalra billenő feje a heves küzdelemben bepárásodott ablakhoz koccant. Végre megint csend lett a kocsi belsejében.
  Milán a szándékosan vagy véletlenül eltalált torkát tapogatta, s bár még nem kapott rendesen levegőt, a kinyitott ajtón betóduló friss légáramlattól jobban érezte magát. 
  "Huh, az lehet, hogy nem vagyok normális, de a lány sem teljesen komplett!" - szűrte le az elmúlt percek eseményeinek konzekvenciáját. 
  Zúgó füllel, szüntelenül krákogva kiszállt az autóból, hogy a nagy riadalom után könnyítsen magán. Indulattól remegő lábakkal a platánhoz tántorgott, és a fához támasztott mopedre irányította az altestéből feltörő sugarat. Kicsinyes bosszútól vezérelve csúnyán eláztatta az ártatlan motort. Utóbb vette észre a lelakatolt láncot, amivel a kis gépet a susogó lombú fa törzséhez rögzítették. Összehúzott szemmel közelebb hajolt, sőt, megkerülte a fát, és a száraz szakaszán erősen megrángatta a zörgő láncot, de az nem engedett.
  "Hm, menekülésre szánt járgányt, bármilyen vacak kis masina is legyen, nem szoktak ilyen stabilan rögzíteni. Ennyire nem lehet ostoba a lány" - gondolkozott el a látottakon.          
  Hátrakapta a fejét, mert mintha mozgolódást észlelt volna a kocsi utasterében.
  "Nem, semmi. Nyilván az imbolygó árnyak tévesztettek meg" - nyugodott meg, és úgy bámulta tovább a robogót, mintha attól remélne választ a kételyeire.
  Rosszul tette, hogy balgán hátat fordított az autójának, mert az egymást követő széllökések közt beálló csendben ismerős hangra lett figyelmes. Olyasféle neszre, ami a puhán betett kocsiajtók sajátja. 
  Dermedten állt a fa tövében. Tudta, mi történt. Füléből mostanra kitisztult a hatalmas pofont követő zúgás, így kristálytisztán hallotta azokat a tompa kattanásokat, amelyek az elektromos vezérlésű reteszek záródását kísérték.
  Nyugodtan fordult meg, hiszen nem maradt különösebb tennivalója. Csak a Mazdában tenne kárt, ha engedne a dühének, és nekirontana a tíz lépésre várakozó kocsijának.
  "Ezek szerint a lány nem teljesen ostoba, én annál inkább" - nyelt egyet keserűen.
  Mégis tett egy tétova lépést előre, de amikor a kurtán és gúnyosan felnyihogó önindító révén dolgozni kezdett a motor, feladta. Tehetetlenül nézte, ahogy az autója felkapcsolt lámpákkal kifarol az útra, majd előrelódul, és némi égett gumiszagot hagyva maga után, Velence irányában eltűnik.
  Az itáliai késő éjszakában, kora hajnalban simán faképnél hagyott férfi csöndesen elkáromkodta magát. Amíg a cipője orrával láthatatlan félköríveket rajzolt az aszfaltra, igyekezett rendet vágni összekuszálódott gondolataiban. Köpött egy hegyeset, s miközben nadrágzsebén keresztül megvakarta az idegességtől felhúzódott heréit, kínjában elmosolyodott. Így még nem járt. A kis kurva túljárt az eszén, és simán lenyúlta a szeme fényének számító autóját. Most már sajnálta, hogy nem bánt finomabban a lánnyal: igazán figyelemre méltó jelenség.
  A nehezen születő hajnallal várandós, szélfútta éjszakában egy lapos kavicsot rugdalva maga előtt, átballagott az út tenger felőli oldalára, és leült a promenád öreg padjainak egyikére. Hosszú időn át a hűvöstől összehúzódzkodva, kifejezéstelen arccal meredt a semmibe. Tenyerébe hajtott fejjel hallgatta a hullámok szűnni nem akaró harsogását. 
Taxi lassított mögötte, de mivel Milán az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem adta, tovább hajtott. Egyedül maradt a világosodó égaljától élesen elváló tengerrel. 
  Tíz perce ücsörgött a megalázó végkifejlettől magába roskadtan, lázasan dolgozó elméjében számba véve a lehetőségeket, amelyek révén pénz és iratok nélkül hazakeveredhet. A rajta lévő ruhán és a nyakában hordott aranyláncokon kívül miden tulajdona az elkötött autóban maradt. Természetesen a mobiltelefonja is. Idegen földön, ismerősök segítsége nélkül nem maradt választása. Bármennyire húzódozott az egyelten lehetőségtől, meg kellett próbálnia az autóstopot. Ahhoz viszont muszáj lesz felgyalogolnia azon a meredek szerpentinen, amelyiken órákkal előbb kocsijával leereszkedett Triesztbe, és a határállomáson elcsípni egy megértő honfitársat, aki hazafuvarozza. Természetesen senkitől sem várhatja el, hogy mindezt ingyen tegye, úgyhogy a nyomaték kedvéért az illetőnek adja a nyakában hordott két, vastag aranyláncot. Az értékük több mint elég az útiköltség fedezésére.
  "Igen ám, de útlevél hiányában hogy vegyem az adminisztrációs akadályokat? Szökött bűnöző módjára osonjak át a határon?" - akadt el a lélegzete a belenyilalló felismeréstől. Nem bánta a veszni látszó értékeit, ha netán szükségét érzi, majd pótolja őket, csak mielőbb otthon legyen. Aztán másodjára is nekivág az útnak, ám akkor már nagy ívben elkerülni a konfliktusokat. Egy életre megjegyzi a mostani eset tanulságát, hogy csak maga alatt vágja a fát, ha feleslegesen túlbonyolítja a dolgokat. Arra a nyomorult tolvajra is elég lett volna ráijeszteni, aztán hagyni, hadd fusson, amerre lát.
  Ideje volt indulni, ha világos reggel ott akart vigyorogni a határállomás közelében. Kelletlenül állt fel a padról. Cseppet sem fűlt a foga a kurvás magakelletéshez, de valahogy csak el kell adnia magát, ha nem akar itt megöregedni.
  Éppen indult volna, amikor a döntő pillanatban egy semmiből felbukkanó autó fékezett a járda mellett. 
  A saját kocsija volt! 
  Ez nem lehet igaz! De mégis, hiszen a Mazda teljes fizikai valójában ott állt tőle egy méterre. Az imént már keresztet vetett rá, de úgy látszik, elkapkodta a dolgot. Hál' Istennek!
  A hosszú hajú lány, mintha ő lenne a tulaj, otthonosan ült a járó motorral várakozó kocsi volánjánál, és az ujjnyira leeresztett ablak résén egy félbetépett füzetlapot próbált kipréselni. Nyilvánvalóan Milánnak szánva a cetlire firkantott sorokat. 
  A férfi nem tudta, álmodik-e vagy ébren van? Tétován átvette a zörgő lapot, de majdnem kiejtette a kezéből, amikor felfedezte, hogy a gyöngybetűkkel rajzolt szavak az anyanyelvén íródtak! Gyorsan végigolvasta a pár mondatos, őt magát a saját járművébe invitáló üzenetet. Ha lehet, az eddigieknél is értetlenkedőbb arcot vágva, kérdőn hajolt vissza az oldalüveghez. A lány bólintással jelzett, s kezében a kesztyűtartóban talált, Milánra irányított fegyverrel, a kormány mögül átkecmergett a hátsó ülésre. 
  Milánban két érzés viaskodott egymással. Egyrészt örült a megkerült autónak s az utasteret kitöltő kellemes melegnek, annak már kevésbé, hogy amint becsapta maga után az ajtót, saját revolverének hideg csöve nyomódott a füle tövéhez. A fogadtatás, a zümmögve dolgozó fűtés dacára, meglehetősen fagyos volt. 
  Feszélyezettségét növelte, hogy a lány nem szólt semmit. Nem kezdett átkozódni, fenyegetőzni, vagy egyéb módon hisztérikus jelenetet rendezni, csak biztos kézzel tartotta a fegyvert, ezzel megakadályozva, hogy hátrafordulhasson. Mindenesetre, amint azt a perifériás látása, illetve feszült hallgatózása segítségével kivette, a nő ott hátul valamit sebesen papírra vetett. A helyzetkomikumot mindig is értékelő férfi, miközben nyugtalan ujjai vad futamot játszottak a kormánykerék ívén, csaknem elnevette magát az agyába villanó képtelen ötletre, miszerint ezután kizárólag levelezés útján fog kommunikálni a lánnyal. Elképzelte, amint személyes hangvételű sorait, szigorúan lenyálazott borítékba zárva, a válla fölött áthajítva küldi a hátsó ülésre. Jól ellesznek majd, de mi lesz, ha elfogy a papír?
  Régmúlt, boldog iskolás idők emlékét idéző módon, végre üzenet érkezett a hátsó sorból. A lényegre szorítkozó, rövid mondatok kétségtelenül nem irodalmi igénnyel íródtak, viszont annál több szemrehányást tartalmaztak.
  A tömör bevezető mondat szubjektív megállapítást közölt: - "Maga vadállat."
  A címzett kurtán bólintott, és sóhajtva fogott hozzá az erős nyitás után nem sok jót ígérő sorok olvasásához.
  "Először elgázolt, aztán leütött. Fáj a fejem és az állam. Később törlesztek! Mondja, miért tette? Meg akart erőszakolni, vagy ki akart rabolni? Süketnéma vagyok. Ha válaszol, fordítsa felém a fejét, szájról olvasok. Ne próbálkozzon semmivel, nálam van a fegyvere."
  Milán csodálkozva fordult féloldalt, mire a lány, továbbra is a ravaszon tartva az ujját, a sarokba húzódott.
  - Érti, amit mondok, kislány? - artikulált látványosan, miközben hátrasandított a nő felé.
  Heves bólogatás jelezte az igent, s érkezett az újabb cetli.
  "Magának nem vagyok kislány. És ne tátogjon olyan idétlenül, értem a folyamatos beszédet. Válaszoljon a kérdésemre: miért bántott?"
  - Ezt komolyan kérdezi, maga kis... - harapta el a mondat végét. - Mi az, hogy miért bántottam? - bátorodott fel sértődötten. - Fel akarta törni a kocsimat, én pedig megakadályoztam ebben. Nem törtem az életére, nem akartam megnyomorítani, mindössze igyekeztem elvenni a kedvét a hasonló próbálkozásoktól.
  "És miért cipelt a kocsijába?" - hullott a férfi ölébe kisvártatva a következő kérdés.
  - Ennek két oka van - érkezett a magyarázat. - Először is, véletlenül az autóm hátulja alá méltóztatott ájulni, miáltal legfeljebb a testén keresztül távozhattam volna a helyszínről. A másik, nyomósabb ok abban rejlik, hogy amikor kegyed hamvas testét előkapartam a sötétből, szó szerint akkor derült fény női mivoltára. Talán a neveltetésem az oka, de nem vitt rá a lélek, hogy egy nőt a bokrok vagy a tenger habjai közé vessek. Bár ezzel elejét vehettem volna néhány hebehurgya megnyilvánulásának - simított végig kézfejével a lehorzsolt nyakán. 
  Az ütések nyomán még kapart a torka, de folytatta.
  - Szóval, nem akartam szabad mozgásában korlátozni, s csak addig kellett volna egy levegőt szívnunk, amíg magához tér, és képessé válik saját lábán távozni. Kegyed túlreagálta a helyzetet, amikor a kelleténél viharosabb körülmények között eszmélt. Önvédelemből kénytelen voltam ismét lecsillapítani. Elnézést az álláért - próbálta kiengesztelni a fegyvert határozott kézzel tartó nőt. - Egyébként pedig, nem állt szándékomban sem megerőszakolni, sem a rendőrségnek átadni. Történt, ami történt. Igyekezzünk elfelejteni. Méltányolnám, ha nem akarná magyarázat adni tettének, ugyanis nem érdekel, a maga ügye. Őszintén értékelem, hogy visszahozta az autómat. Hálám jeléül, pláne ha kiveszi a forgótárból a lőszereket, és szépen átadja a fegyvert, még némi készpénzzel is kisegíthetem - terelte a szót a számára lényegesebb irányba. - Ne vegye tartozásnak, tekintse ajándéknak - győzködte a lányt, és hátranyújtott  tenyérrel jelezte, hova kéri a revolvert. - Firenzébe igyekszem, és most már, remélem, elválnak útjaink. Kérem, sietek.
  Az ismeretlen nő nem reagált a fegyverletételi kérelemre, ellenben hosszabb időre elmerült a levélírásban. Milán a türelemmel kivárt percek múltán a következő sorokat olvashatta.
  "Maga fatális tévedés áldozata, uram!"
  A belső világítás fényénél olvasó férfinak rögtön feltűnt a megszólítás békülékeny hangneme.
  "Meg sem próbáltam feltörni a kocsiját, nem értek az ilyesmihez. Nem vagyok tolvaj vagy betörő. A rendszám láttán megörültem, hogy az autó onnan érkezett, ahonnan én. Gondoltam, megvárom a gazdáját, és ha Róma felé tart, megkérem, vigyen magával egy darabon. Vagy, ha lehet, egészen végig. Anyagilag gyengén vagyok eleresztve, muszáj takarékoskodnom. Nekidőltem a csomagtartónak, s mivel későre járt, reméltem, mielőbb megérkezik a tulaj. A fene gondolta, hogy maga eközben odabent szunyál. Végül elfáradtam, és a kocsi mögött leültem a cuccomra. Ekkor csapott el maga."  
  A kormány mögött gubbasztó férfinak egyszerre melege lett. A jelek arra utaltak, hogy a hölgy igazat írt. Hajlott rá, hogy higgyen a nőnek. Hiszen a baleset után hiába kutatta, nem lelte nyomát a hátsó zár feszegetésének. Különben is, miféle autótolvaj az, aki az elkötött jószágot visszafuvarozza a percekkel előbb megkárosított tulajdonosnak? Ha viszont minden másképp történt, mint ahogy korábban hitte, akkor alakuló paranoiájával ajánlott lenne pszichiáterhez fordulni. 
  - Igaza lehet, hölgyem - nyögte ki, és szégyenében elvörösödött. - Bocsánatát kérjem a súlyos félreértésért. Mindketten a részletek szerencsétlen összjátékának áldozatai vagyunk. Különösen Ön - tette hozzá előzékenyen.
  A visszapillantó tükörbe nézve szemei megakadtak a makacsul rámeredő fegyvercsövön.
  "Azért ennyi őszinte bocsánatkéréstől igazán meghatódhatna - gondolta morcosan -, legalább annyira, hogy elfordítja azt a rohadt stukkert. Tényleg, miért kellett magammal hoznom az útra?"
  - Mint az imént említettem - folytatta mindazonáltal hidegvérrel -, Firenzébe igyekszem. Ha megfelel, készséggel elviszem odáig. De akkor máris induljunk, ha javasolhatom.
  Az ajánlat hatásosnak bizonyult, mert mióta az éjszakai affér összehozta őket, a lány most először derült fel. A kedves arcon megjelenő, szívmelengető mosoly különös kontrasztban állt a balesetből származó tucatnyi horzsolással, és a verekedés okozta véraláfutásokkal.
  - A revolvert nem tenné le? A kedvemért - használta ki Milán a lélektanilag megfelelő pillanatot. 
  Ügyesen taktikázott, a tükörből azonnal eltűnt a fegyver. 
  - Akkor hát, indulhatunk? - a felesleges kérdésre a vállára ereszkedő női kéz gyengéd szorítása válaszolt. 
  Az éledező forgalomban kivárta a megfelelő alkalmat, aztán a rutinos vezetők határozottságával nyugatnak fordította a kocsi orrát, és maga mögött a pirosló hajnallal, nekirontott a hátráló sötétségnek. 
  A kora reggeli csillogó napfényben fürdő Velencét elhagyva a gyorsabbnak, ám jóval unalmasabbnak ígérkező bolognai sztráda helyett a Ravenna felé kanyarodó régi tengerparti utat választotta. Legalább hosszabb szakaszon autózhatnak a háborítatlanul kék ég alatt varázslatosan szikrázó Adria mentén. A lány figyelmét is lekötik a látnivalók, s jobban telik az idő, mint a lélektelen autópályán. 
  A nő kedvéért kár volt strapálnia magát. A négyezres fordulaton dolgozó motor és a sebesen forgó abroncsok monoton zúgása, az utastér álmosító melege a különösebb izgalmak nélkül induló utazás második órájában mély álomba ringatták a kimerítő éjszakát átvirrasztó teremtést. Csoda, hogy addig is bírta pihenés nélkül. Most a hátsó sarokba dőlve aludt, s lenyúzott arcával inkább vásott kölyökre, mint érett, kívánatos nőre hasonlított. Ennek ellenére a belső tükörben oda-odanézett a kíváncsi tekintetnek kiszolgáltatott, öntudatlan lányra. Maga előtt nem tagadhatta, hogy igenis, nagyon tetszik a vagány leányzó, akinek a vadságát inkább a temperamentum, mintsem a rosszindulat számlájára írta. 
  "Ezzel együtt - mélázott tovább vezetés közben -, alig tetten érhetően, inkább a megérzés szintjén, a nőben van valami zavarba ejtő, ezzel együtt izgató romlottság. Árnyalatnyi, éppen annyi, mint a jól elkészített levesben feloldott erő: nem tudni pontosan, mitől lesz melege az embernek, a gőzölgő ételtől vagy a hozzáadott csípős fűszertől? Esetleg mindkettőtől."
  Mindenesetre, megnyugtató érzés volt ismét magánál tudni a revolverét, amit nemrég csempészett ki a félájultan alvó utasa ernyedt kezéből. Miután visszaszerezte, a felhúzott ütőszeget alaphelyzetbe állította, és a gonosz kis jószágot az övébe tűzve a pulóvere alá rejtette. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Így mindjárt más. Bekapcsolta a halkra állított rádiót, és amikor az egyik olasz csatornán kifogta a nagy Carusót, fütyörészni támadt kedve, ám tekintettel utastársára, inkább magában dudorászta ki jókedvét. A dolgok, úgy látszott, jóra fordultak.
  Ravennát követően hamarosan elmaradt a táj képét addig meghatározó sík vidék. A Po kiterjedt völgye és Romagna lapos tengermelléke után Toszkána hegyei közé emelkedett az egyre tekervényesebb út. Firenzéig alig több, mint száz kilométer maradt hátra. A forgalom erősen visszaesett, hiszen akinek sürgős dolga volt, Ravenna közelében még mindig rátérhetett a sztrádára. A jelek szerint sokan éltek a lehetőséggel. Milán viszont, miután kiszámította, hogy a római gyors előtt már semmiképp sem érhet a virágok városába, Firenzébe, visszavett a tempóból. Időközben frissen, kipihenten felébredt a lány, s kettejük között egy technikai szempontból szokatlan diskurzus vette kezdetét. 
  Ami a gyakorlatban úgy működött, hogy figyelmét a vezetés és a nő között ügyesen megosztva belekezdett egy érdekesnek vélt témába, s amikor úgy érezte, felvezetésnek megteszik az addig elhangzottak, elhallgatott, és várta az írásban érkező "hozzászólást". A papírra vetett üzenetet fél kézzel a kormány fölött tartva olvasta, hogy azért az útra is tudjon ügyelni. Ha túlságosan rövid választ kapott, értett belőle és témát váltott. A gyakori forgolódástól rövidesen megfájdult a nyaka. 
  Csodálkozva tapasztalta, hogy társát leginkább a vele kapcsolatos történetek érdeklik. A cetliken érkező kérdések egyre inkább a személyére irányultak, ami eleinte imponált a hiúságának. Jó néhány kilométert autóztak a hegyek között, mire feltűnt, hogy amíg a gyerekkoráról, korábbi munkahelyeiről, édesanyjáról, kimúlt kutyájáról, életfelfogásáról, sőt a megtalálni remélt Lénáról mindent kifecsegett, addig a magát Valentina néven bemutató lányról alig néhány kósza információmorzsát tudott összeseperni. Szerencsére maradt annyi józan esze, hogy a vagyonáról, illetve annak eredetéről tartsa a száját. 
  A hegyek túloldalán fekvő Firenzébe azzal a megalapozottnak tűnő gyanúval zuhant be, hogy mialatt abban a hitben élt, miszerint ő irányítja kettejük "társalgását", balek módjára hagyta magát kikérdezni. 
  A madártávlatból kiterített medvebőre emlékeztető, öt sarokbástyás erőd tőszomszédságában épült pályaudvar előtti árnyas parkban bensőséges barátsággal, valamint azzal a kölcsönös ígérettel köszöntek el egymástól, hogy hazatérve feltétlenül keresni fogják egymást. És ezt mindketten komolyan is gondolták. Ki-ki feljegyezte a másik otthoni címét, Valentina még a római tartózkodása helyét is megadta. Mit lehet tudni, mit hoz a jövő? A beszédesen hosszúra sikerült kézfogásnak gyerekes zavarral kísért puszilkodással vetettek véget, majd végleg búcsút intettek egymásnak. 
  A férfinak még a városba érkezésük előtt sikerült kétszáz dollárt rátukmálni a lányra, aki azzal a feltétellel fogadta el az összeget, hogy odahaza mindenképp megadja. Ebben maradtak.
  Miután a szemrevaló nő, vállán átvetett sporttáskájával, öntudatos léptekkel elpályázott a jegypénztárak felé, Milán felfedező útra indulhatott. Ideje volt utánajárni, hogy Léna és szende arcú kis barátnője vonata megérkezett-e, avagy valami szerencse következtében késése van, és még valahol a hegyek között bolyong?
  A hegyek között bolyongott, ámde nem még, hanem megint. Ugyanis, mint azt a menetrendről informáló villanytábla jelezte, mintegy órája érkezett, s huszonöt percnyi pihenőt követően tovább lódult délnek. 
  Sebaj, rántott a vállán az általában szkeptikus, de a Valentinával való barátkozása óta mind több optimista tünetet produkáló férfi. Később, az egyetem vagy a múzeumok környékén előbb-utóbb biztosan rátalál Lénára. Ha pedig nem... nos, akkor sem dől össze a világ. Reggel óta, amikor is alkalma nyílt a kocsiban olyan bájosan alvó Valentina alapos tanulmányozására, mintha kicserélték volna. Immár nem egyetlen nő foglalta le a gondolatait.
  Most elsősorban felkeresi a Spartaco Lavagnini melletti bankot, ahová az ügyvédje már minden bizonnyal átutalta a kért összeget. Aztán keres magának egy igényesebb szálláshelyet, ahol lezuhanyozhat, s egy délutáni szundikálás keretében kipihenheti a fáradalmait. Az otthontól idáig tartó, két nap alatt lezavart távolság minden porcikáját megdolgozta, izomláztól gyötört teste felettébb vágyott a meleg vízsugárra. 
  Úgy tervezte, estére kicsinosítja magát, és annak reményében veti magát az éjszakai életbe, hogy a turisták által előszeretettel látogatott óvárosban, talán már az első kísérlet alkalmával, összefut az országokon át követett szépséggel. Ámbár, hanyatlott alább romantikus hevülete, meglehet, hogy a lány vörös hajú szívszerelme levakarhatatlannak bizonyul, és akkor fújtak a mámoros felindultságban fogant tervnek. Na, mindegy. Kettejük jövője mindenképpen Lénán múlik. Ha egy meghitt beszélgetést követően úgy dönt, hogy köszöni a kedves érdeklődést, de jól érzi magát a megszokott érzelmi közegében, akkor tiszteletben tartja az elhatározását, és fájó szívvel odébb áll.
  Odébb, Rómáig. Merthogy ezt a süketnéma, kemény öklű Valentina lányt sem könnyű elfelejteni. De miért is felejtené? Hiszen Léna és Valentina egyaránt felkeltették a figyelmét, ráadásul az utóbbival túl vannak az ismerkedés első periódusán. Méghozzá, milyen mély nyomokat hagyó periódusán! Három napba telik, mire a nő fején elsimul a púp, és minimum két hét, mire az arca is rendbe jön. Neki pedig pár napig nehezére esik majd az evés. Addig legfeljebb leveseken és főzelékféléken tengődik. A sokat megélt okosok szerint a viharos kapcsolatkezdetekben mindig több perspektíva rejtőzik, mint a hagyományos, bevett szabályok szerint induló férfi-nő történetekben.
  "Meglátjuk, mit hoz a jövő" - zárta le magában az egyelőre megválaszolatlan kérdést. 
  Visszaült az átforrósodott autójába, a térképkatalógust az F betűnél felütve, elmerült a helyi szálláslehetőségek tanulmányozásában.  
  Szentimentálisan tökéletesre sikerült május este tündökölt Firenze belvárosának sétálóutcái felett. Az óvárosban első ízben megforduló utazó a gyakorta felbukkanó középkori házakat és ódon templomokat akár nagy műgonddal beállított színpadi díszleteknek is gondolhatta volna. A tarka virágruhát öltött Piazza della Signoria lampionfüzérekkel díszített ristorantéinak zsúfolt teraszain vidám délszaki arcok nevettek össze a frissen főtt ételek szerpentinszerű csavarban felszálló párája mögött. Az evőeszközök, tányérok és borospoharak gyakori koccanásán egy öreg mandolin húrjain éledt érzelmes melódia szűrődött át. A hunyorgó csillagokkal tisztes távolból körülvett félhold ezüstje lágyan csorgott alá a félhomályos utcácskák ütött-kopott házfalain. Az egymás derekát átölelő, s a szívüket feszítő nagy érzéstől szédülten andalgó szerelmesek lábait titkos céljaik felé lopakodó, gyanús kinézetű macskák kerülgették. A távoli pályaudvar felől egy rövid vonatfütty kihívóan üzent a várakozó messzeségnek, emitt lobogó üstökű suhancok köröztek zörgő kerékpárjaikon a rég bezárt Uffizi magányos tömbje körül. A napközben lányosan szőke Arno vize sötét örvényeket kavart a Ponte Vecchio vaskos pilléreinek tövében, s a hűvös mélyben egy halott fiú elgyötört teste forgolódott a meder éles kövei között. A környék patinás templomtornyainak kis harangjai fél tízet csilingeltek, a hangok elültével beálló, megilletődött csendet két eltévedt macskabagoly fájdalmas sírása törte meg.
  A látomásszerű idillt a színen ekkortájt megjelenő Milán lépteinek nesze sem zavarta meg. A közeli Loggia dei Lanzi árnyékba borult árkádsora alatt egy hosszan tartó csókolózásba belefeledkezett pár gyakorolta a testi szerelem némi kézügyességet igénylő, könnyebb fogásait. A férfi már a híd környékén felfedezte a keskeny rakparton kart karba öltve sétáló kettőst. Mivel egyikükben ráismert a csinosan kiöltözött Lénára, a néptelen macskaköves utakon idáig követte a most éppen önfeledt sugdolózásba merült lányokat. Az égre törő oszlopsor mögé rejtőzött férfi arcán nyoma sem volt a látottak feletti békés megértésnek, megkeményedett vonásai a heveny rosszindulat egyértelmű jeleit sugározták. Félvállal nekidőlve a hideg kőnek, egyre reménytelenebbnek érezte a maga ügyét, s keserűségében fejét verte volna a kőbe, ha ezzel nem kockáztatja, hogy jelenlétét felfedezik.
  Miután sosem érzett késztetést a mások utáni hosszas leskelődésre, sarkon fordult, hogy magukra hagyja az enyelgőket, amikor azok egy hangos társaság közeledtére abbahagyták izgalmas játékukat, és a csarnok szobrai közül kiléptek a Signoria tér fényözönébe. Nem mentek messzire, néhány lépéssel odébb már helyet is foglaltak egy kisvendéglő imént megüresedett asztalánál. A fehér kötényében tüstént felbukkanó pincérnél leadták rendelésüket, s perceken belül maguk is az össznépi vacsoraszeánsz részévé váltak. 
  Milán a családias hangulatú étterem közvetlen szomszédságában működő, minden nagyvilági csillogást mellőző cukrászda márványasztalához telepedett. Jobb ötlete nem támadt, fagylaltkelyhet rendelt. Tizenöt méterre lehetett a színesen villogó lampionfüzér alatt egymással szemben helyet foglaló nőktől, s nem fért a fejébe, mi a csudát keres még itt, ahelyett, hogy kocsijával Róma felé száguldana? 
  Kétségtelen, pillantott át a sétáló emberek között a túlsó teraszra, hogy feltűnően szép, s ahol kell, kívánatosan gömbölyű az a piros alma. Csakhogy ki olyan bolond, hogy belekóstoljon, ha tudva tudja, belül féreg rágja? Legfeljebb az, aki pont így, férgestől szereti az almát. Mint a leszboszi Szapphó, avagy kései eszmetársaként ama nyúlánk maca ott, Lénával egy asztalnál. A látottak alapján semmi esélye labdába rúgni. Az a nő tetőtől talpig forró, s legfeljebb a pénzével tudná melegre hűteni, de azt azért mégsem. Ha már volt olyan marha, hogy az apai intés ellenére egy ábrándot kergetve nyakába vette a világot, akkor kizárólag magát okolhatja. Egy eszményképpel kevesebb. Most mát mindegy, nem fog bánatában a kardjába dőlni. Holmi féltékenységről pedig szó sem lehet, nem röhögteti ki magát önmaga előtt. Éljenek boldogan, áldása rájuk!
  A nagy bajuszú cukrászmester, karján az előírásosan átvetett fehér lenvászon kendővel, ebben a percben helyezte asztalára a régimódi talpas ónkelyhet kitöltő, gusztusos fagylaltábrándot. A férfi elismerő pillantást vetett az édesipari remekműre, s nekilátott az elfogyasztásának. 
  "Így van rendjén, odébb kell állnom" - győzködte magát a helyzetébe beletörődve. 
  Sebzett gégéjét jólesőn fagyasztotta a nagy adagokban magához vett helyi specialitás. 
  Aztán egyszer csak félrenyelt, és könnybe lábadt szemmel hosszasan köhögött a szája elé kapott szalvétába. Pedig nem történt egyéb, minthogy Valentina ereszkedett csendesen a szemközti székre.
  Milán a szomszéd asztalról felkapta és egy hajtásra kiitta az ismeretlenek által ott hagyott, félpohárnyi ásványvizet, amitől másodperceken belül megszűnt a fulladással fenyegető köhögési ingere. 
  - Hát te? Hogyan kerülsz ide? - tette fel elvékonyodott hangon a számonkérő hangsúlyt sem nélkülöző, kézenfekvő kérdést a csípőből letegezett nőnek. - Nem Rómában lenne a helyed?
  A lány a farzsebéből előhúzott notesz lapjait pörgetve keresett üres oldalt. Amikor rátalált, golyóstolla hegyét ráillesztette a kockás papírra. Tekintetét a férfira emelte, aztán a lapot egy lendülettel kitépte, összegyűrte, és nevetve az üres fagylaltos kehelybe dobta.
  - El sem utaztam Rómába! - szólalt meg két, félig-meddig elfojtott kacaj között. 
  A meglepetéstől elnémult férfi olyan ostoba képet vágott, hogy méginkább nevetnie kellett. 
  - Az állomástól taxival követtelek a motelig - magyarázta, a kölcsönösség jegyében átállva a tegezésre -, ahol nem sokkal utánad kivettem egy szobát. A tiéddel szemköztit, a hetvennégyest - mondta sokat sejtető nyomatékkal. 
  A féltenyérnyi füzetet közben visszacsúsztatta a farmerjába. 
  A férfi valamelyest ocsúdni kezdett kábulatából.
  - De miért? - érdeklődött, és felindultságában többször egymás után nyelnie kellett. - Mi szükség volt erre az én emberi hangon kérdezlek, te írásban felelsz című, hülye gyerek játékra? Megmagyaráznád? Egyébként, szevasz - tette hozzá zavartan, mert eszébe jutott, hogy még nem köszönt.
  - Szevasz - vágta rá automatikusan Valentina, s mivel hirtelenjében nem tudott mit válaszolni, kétfelől lebiggyesztett szájjal rázta a fejét. 
  - Magam sem tudom igazán - vallotta be őszintén. - Egyszerűen beugrott ez a jó heccnek látszó ötlet. Talán arra gondolhattam - töprengett hangosan -, alaposan megtréfálom azt a pofátlan pasast, aki éjnek évadján képes tíz percen belül kétszer lecsapni egy magamfajta, kiszolgáltatott nőt.
  Milán felkapta a fejét, és majdnem mondott valami gorombát.
  - Jól van, na - tette kezét csillapítóan a megjegyzés miatt ingerültté váló férfi karjára -, ne legyél már olyan kicsinyes! Csak ártatlan tréfa volt.
  És ahogyan okos, megértő nővér csitítja a lobbanékony természetű, szeretett fiútestvért, selymes hangján mondott még néhány kedves szót, amitől Milán háborgó lelkében elült az indulat vihara, s az esti tér felett a szeretet angyala suhant át. Aztán a szépen zengő szavakat nagy odaadással hallgató férfinak elmesélte élete huszonkét évének kivonatolt történetét, majd rátért Európa egyéb országaiban megesett úti kalandjainak rövid ismertetésére. Említette, hogy bár más nyelvek mellett jól beszéli az olaszt, most először jár Itáliában. De biztosan eljön jövőre is.
  - Szóval, miért nem utaztál tovább innen? - kanyarodott vissza Milán az ez idáig tisztázatlan kérdésre. 
  Kicsit összezavarodott a harcos vadmacskának megismert nő jellemváltozásától. Ezt a szeretetre méltó, kedves oldalát idáig nem ismerte.
  - Majdnem utánad eredtem. Igen, épp az előbb határoztam el, hogy lenyomom ezt a pár gombócot - intett fejével a kiürül kehely felé -, aztán megpróbállak elcsípni Rómában. Még jó, hogy itt értél. Tényleg, nem kívánsz valamit? Természetesen a vendégem vagy.
  Már fordult, hogy asztalához intsen egy alkalmazottat, de a lány lefogta a levegőbe emelkedő karját.  
  - Köszönöm, nem kérek semmit - hárította el az invitálást. - Tényleg utánam jöttél volna?    
  Hálás pillantással ajándékozta meg a a kérdésre gondolkodás nélkül rábólintó férfit.
  - Figyelj, szeretnék veled maradni, ameddig csak lehet - bökte ki a zavar legkisebb jele nélkül. - Nem azért, mert jó kocsid van, nehogy azt hidd. Vagy mert pénzed is van hozzá, gondolom. 
  A téren sétálók között kerékpáros fiú kacsázott, folyamatosan nyomkodva vadonatúj biciklije csengőjét. Valentina futó pillantást vetett rá, de tekintete máris visszafordult a férfihez.
  - Az alatt a néhány óra alatt, amióta itt vagyok, hárman próbáltak felcsípni, de mindannyian pofára estek autóstól, zsozsóstól. Anélkül állítom, hogy igazán ismernénk egymást: szerintem érdemes lenne komolyan foglalkozni a kettőnk dolgával, mert arra azért jó volt a némasági játék, hogy megkedveljelek. Na, jó. Nagyon megkedveljelek. Amikor Firenze felé tartva azt hitted alszom, és nem látom, milyen érdeklődéssel nézel rám, tévedtél. Ébren voltam, és én is figyeltelek. A tükörben láttam a szemeden, hogy nagyon kívánsz, és ha lett volna elég bátorságod, bevallod. De nem tetted - fűzte hozzá szemrehányóan. 
  Szünetet tartott, hogy a másik megemészthesse az elhangzottakat.
  - Talán egy újabb csetepatétól tartottál, talán attól, hogy kiköszörülhetetlen csorba esik a férfiúi büszkeségeden, ha az ajánlatoddal együtt élből elküldelek a francba - hozta fel Milán mentségére. - Úgy érzem, ismerlek már valamennyire. Ahogy én látom, egy valamitől vagy valakitől sebzett lelkű, ennélfogva gátlásos, önbizalomhiánytól szenvedő, későn érő típus vagy. Szólj, ha kihagytam valamit. 
  - Mit mondjak erre? - kérdezte tétován a férfi. - Tökéletes jellemzés, szavam sincs rá.
  Szeretett volna mielőbb túljutni a Valentina monológja nyomán támadt zavarán. Az alig ismert lány túlságosan belelátott a veséjébe. Feszélyezte az őszintének tűnő vallomása, fülei árulkodón lángoltak. Időbe telt, mire többé-kevésbé magára talált.
  - Látod azt a két lányt? - biccentett később Valentina háta mögé. - Azt a fekete hajút, és a borospoharát forgató másikat? 
  - Igen. Melyikük Léna? A kis fekete? - érdeklődött, miután szemügyre vette őket. - Róla áradoztál annyit a kocsiban? - hangjában az a fajta burkolt megvetés visszhangzott, ami minden nőből előtör a vetélytárs feltűnésekor.
  - Aha. Miatta vagyok itt. Csakhogy a vörös barátnője beleköpött a levesembe. Lenyúlta előlem a lányt - magyarázta keresetlen szavakkal az asztalra könyöklő Valentinának.
  - Buzi? - hajolt előrébb elkerekedett szemekkel a nő. Ujjatlan trikója mély dekoltázsában megcsillant a vékony aranyláncon függő kereszt.
  - Mindketten azok - vetette oda fanyarul a férfi. - Azt hiszem, kettejük közül a colos játssza a fiú szerepét - sóhajtott fel. Tarkója mögött összekulcsolt kézzel, lassan hintáztatta magát a szék hátsó lábain.
  - Ez pech - kockáztatta meg néhány másodperccel később Valentina. A homlokát ráncoló férfira sandított. - Én normális vagyok - tette hozzá szerényen.
  - Tudom, ez az eddigiekből világosan kiderült - ismerte el fahangon Milán.
  A lány szeme gyanakvón villant.
  - Gúnyolódsz?
  - Eszem ágában sincs. Komolyan gondoltam.
  - Na azért! - enyhült meg a sebes arcú lány, és újból az étterem felé fordult.
  Hosszasan bámulta a desszertként felszolgált minyont csipegető Lénát, mintegy leltárba véve a többé-kevésbé még mindig ellenfelének tekintett nő előnyös testi adottságait.
  Nem bírta tovább, pedig jobb szerette volna magában tartani: - Még mindig szeretnéd megdugni?
  Milánt készületlenül érte a kendőzetlenül rámenős kérdés. Ha abban a hitben ringatta magát, hogy a nemrég még süketnémát alakító lánnyal kapcsolatban nem érheti több meglepetés, tévedett. Hogy lehet ilyet, ráadásul ennyire közönséges formában kérdezni? Ez azért mégiscsak kínos.
  Kiegyenesedett ültében. 
  - Valóban, mint remek testű nőt, kívánom. Pusztán fizikai értelemben hatással van rám - válaszolt rendreutasító kimértséggel. - Szexuális téren azonban a saját neméhez lojális, ami olyan mértékű ellenszenvet kelt bennem, ami kizárja a testi kontaktusra törekvést. A teste vonz, a lelke taszít. Félek, ezt a kettősséget mindenképp megsínylené a potenciám.
  - Ezt a nagyképű hadovát! - csapta össze két kezét a nő. - Szóval, kell a csaj vagy nem?
  - Mi az? Csak nem akarsz beszállni a kegyeiért vívott harcba? - hökkent meg Milán. - Mintha arról lett volna szó, hogy nem vagy klubtag.
  - Ezt most is fenntartom.
  - Hát akkor?
  - Ide figyelj! Ha elintézem neked, hogy kapj egy esélyt a csaj megdug... , illetve megdumálására, vagyis egy ideig távol tartom a vörös bögyöst, akkor magaddal viszel, amikor tovább állsz. Rendben? Tartozol ennyivel. Nos, áll az alku? - nyújtotta a kezét. 
  - De hát egy perce mondtam, hogy már nem igazán izgat a nő! Hahó, leszállóágban van az érdeklődésem! Erre fel most rá akarsz beszélni? Őszintén szólva, legszívesebben megölném azzal a kis babarózsaképű nyalógéppel együtt - villant dühösen a szeme.
  - Ez biztos? Nehogy később hiányozzon a skalpgyűjteményedből! - nézett rá elgondolkodva a talányos ajánlattal előálló lány. 
  A férfi nem tudta eldönteni, most gúnyolódik vagy sem?
  Hitetlenkedő arccal elnevette magát, és fejcsóválva meredt a kerek asztal túloldalára. Ez nem lehet igaz! Úgy alkudoznak itt egy másik ember testéről, mintha ókori rabszolgapiacon lennének. Ezt leplezetlen rosszallással a szemébe is mondta Valentinának, aki értett szóból, és a továbbiakban nem feszegette a kérdést.
  Az este folyamán nem esett több szó a szerelem alternatív ösvényére tévedt lányokról. 
  A motel elfüggönyözött szobájának mélyén annál többször került terítékre kettejük új fázisba lépett kapcsolatának jövője. A kifulladásig tartó szerelmes hancúrozás virradatkor ért véget, s a feldúlt ágyon, szorosan egymás testéhez simulva, két holtfáradt ember szenderült álomtalan öntudatlanságba.
  Milán az új szerelme társaságában töltött firenzei napok alatt nem foglalkozott érdemben Lénával, tévedése tárgyát igyekezett mielőbb elfelejteni. Azt, hogy egy csalóka lidércfény követése során rábukkant a lányra, akinek értő segítsége a közelmúlt magánéleti kudarcainak nyomása alóli szabadulást ígérte, a sors ismételt jóindulatának tudta be. 
Új barátnője személyében valóban komoly segítségre talált a felejtéshez, aki Milán lelki sebeinek gyógyítása érdekében minden tanult és ösztönös női praktikát bevetett. Méghozzá sikerrel, mert az életerős nő jótékony hatására egyre oldottabbá váló férfi gondolatai a reménytelen szerelem szellemvilágáról a viszonzott érzelmek és elérhető vágyak irányába terelődtek.
  A szerelmi terápiának is felfogható négy hajszás nap alatt, Baedekkerrel a kezükben, együtt fedezték fel a régmúlt évszázadok bőkezűen hátrahagyott építészeti és művészeti remekeit. Kirándultak az erdőktől zöldellő közeli hegyekbe, ahonnan egy-egy szirtfokról csodás panoráma nyílt a Mediciek városára. 
Pénzt és fáradságot nem kímélve, végigkóstolták a világhíres olasz konyha javát, ami egy kicsit sok volt Milánnak. A közös programokból egy egész délutánra szabadságolnia kellett magát, a nehéz tésztafélék és a sokszor ismeretlen összetételű tengeri ételek megártottak a gyomrának. 
  Amíg a vetett ágyon ruhástól eldőlve a következő mosdóbeli jelenésre várakozva pihent, szófogadóan szedve a Valentina által előkészített tablettákat, a nő kihasználta az alkalmat, és elvitte a Mazdát a pályaudvar szomszédságában működő szervizbe. Egy nappal előbb az első kerék felszaladt a hegyi szerpentin szegélykövére, s a megütött futóművet ajánlatos volt átvizsgáltatni. Mire a város felett megült párás levegőn átderengő Nap aláhanyatlott, és a szokottnál hűvösebb, nyirkos este leszállt, a kocsi újra a motel parkolójában állt. Az ajtók harmadáig felfröccsent sártól inkább jól megzavart versenyautóra, mintsem nagy becsben tartott járgányra emlékeztetett. A futómű viszont kétségkívül nem húzott félre.
  A következő napon, mintha mi sem történt volna, a poraiból újjáéledt Milán a régi formáját hozta. A minden igényt kielégítő éjjeli pajzánkodás után csapzott hajjal hozzábújó lány óvatos felvetésére, hogy mi lenne, ha a változatosság kedvéért odébb állnának néhány várossal, bágyadtan bólintott. Az úti cél kiválasztását kedvesére hagyta.
  Mialatt a másnap délelőtti rekkenő hőségben Milán és Valentina a Livornóból Korzikára tartó komphajóba való beszállásra várva a kitárt ajtajú Mazdában legyezgette magát, a Firenzétől húsz kilométerre fekvő Empolinál egy fiatal fiú oszlásnak indult teteme akadt fenn a csónakkikötő cölöpjein. Kora délután pedig, egy kilométerrel alább, a szeszélyes Arno két friss női holttestet vetett ki a folyó közepén elnyúló homokpadra.
  A helyi rendőrség sürgősen megejtett vizsgálata a fiú esetében egyértelműen önkezűséget állapított meg. A húsz év körüli, a ruházatuk után ítélve külföldi nők halálát azonban a koponyájukba hátulról behatoló revolverlövedékek okozták. Megölték őket. Az áldozatok és az elkövető személye, valamint a gyilkosság indítéka egyelőre ismeretlen maradt. A kivégzésszerű gyilkosságokat valószínűleg egy hatlövetű amerikai Smith and Wessonnal hajtották végre. A nyomozás folytatását a területileg illetékes firenzei rendőrség hatáskörébe utalták.

  A négyórás hajóút zömmel a nyitott legfelső szinten felállított nyugágyakban való sütkérezéssel telt. Az utasok többsége, már akinek nem akadt jobb dolga, a fényzuhatag felé tartott arccal igyekezett színt varázsolni sápadt bőrére. Még most, tavasszal, amíg nem perzselt, csak finoman melegített a Nap. A világoskék tenger tükörsimán terült a láthatárig, de a csöndesen zümmögő motorokkal suhanó hajó mögött szélesen felhabzó farvíz jelezte, hogy a csalóka illúzió ellenére nem csiszolt márványon siklanak Napóleon szigete felé.
  Amikor Bastiába érve a zörgő hajórámpán legördültek a mólóra, egy darabig tanácstalanul ültek a kocsiban. Nem tudták, merre induljanak. A lehetséges útirányok közül végül pénzfeldobással döntöttek Ajaccio, azaz délnyugat javára. Innen félórás pihenő után északnak, a portói öböl felé fordultak, mivel a térképet tanulmányozó Valentinának valami régebben szerzett információ derengett fel a névadó Portóval kapcsolatban. Mintha az öböl közelében középkori várrom, vagy valami vaskos őrtorony festői romjai lennének. A lány szeszélyeihez alkalmazkodó Milánnak tökéletesen mindegy volt, merre navigálja a Mazdát. A sziget belsejének égbe nyúló, szeszélyes rajzolatú kopár hegyei éppúgy elnyerték csodálatát, mint a nyugtalan hullámoktól ostromolt sziklás, több helyütt fövenyes tengerpart. 
  A tobzódva illatozó eukaliptuszerdők között kanyargó, meredek és keskeny szerpentin alaposan megnyújtotta a menetidőt. A nyugati horizontot vöröslőn uraló Nap a tenger pereméig zuhant, mire a fodrozódó víz hátán végighúzódó aranyhíd innenső végén kikászálódtak a fülledt utastérből, hogy ámuló tanúi legyenek a világ egyik legcsodásabb természeti jelenségének. Hiába, hogy a fáradtságtól alig tudtak lépni a kihalt plázs bokáig süppedő fövenyében, hiába, hogy célszerű lett volna a sötétség beállta előtt vacsora és szálláshely után nézniük, a színpompás napnyugta kikövetelte, hogy egyéb teendőiket hátrébb sorolják.
  Az öböl északi és déli oldalát a szúrós macchiától zöldellő dombok tengerig lefutó, sziklás karéjba rendeződött nyúlványai zárták le. Ám a tekintet szabadon kalandozhatott nyugatra, a szemérmetlenül kitárulkozó, egyenletesen lélegző víz felé, amelynek mértani középpontjában lanyhán izzott a parti szirteket és egy vén bástyát rózsaszín mázzal leöntő napkorong. Hátuk mögött a háromezer méteres Monte Cinto és alig alacsonyabb cimborái nyújtóztak a sorra éledő csillagok felé. Az este leszálltával valamiféle titkos kommunikáció indult a földi és égi gigászok között, mert amit halandó ember a végtelen magányra kárhoztatott szél unaloműző dúdolásának hihetett, valójában egy örökkévalóságig ismétlődő kérdés volt, amire a bizonytalanul hunyorgó égi vándorok minden bölcsességükkel együtt sem tudtak válaszolni.
  Miután a szerelmesek kigyönyörködték magukat a föld, a víz és az ég összjátékának páratlan látványában, a szűk völgyek egyikében megbúvó kempingbe hajtottak. Óriási szerencséjükre, kifogták az utolsó szabad faházat. Igaz, a sürgős felújítást igénylő egyszerű kunyhóra a tábor hátsó traktusában akadtak rá, de akármilyen viharvert formát mutatott, még mindig kényelmesebb pihenést ígért a szélfútta sátraknál, vagy a szűk lakókocsiknál. 
  Az előszezonhoz képest meglehetősen nagy volt a nyüzsgés. A tábor útján tompított fénnyel araszoló Mazdát gyakran kellett megállítani a két sor ívlámpa alatt kanyargó aszfalton kerékpározó gyerekek, és az úton keresztül-kasul járkáló, tarka szabadidőruhát viselő felnőttek miatt. 
  Azért baj nélkül elérték a 48-as számú, hét lépés széles, tíz lépés hosszú házikót, amelynek berendezését a két rövid padsor közé állított rusztikus faasztal, a frissen vetett ágy, meg a megvetemedett, recsegve-ropogva nyíló ruhásszekrény képviselte.
  Tekintettel a gyorsan hűlő levegőre, a kocsiból pár perc alatt áthordták a legszükségesebbeket, majd a durván gyalult asztalnál legyűrték az útközben készített szalámis szendvicseket. A kemping közös használatú fürdőjében rekordgyorsasággal letusoltak, aztán dideregve ugrottak az ágyba, ahol összebújva magukra húzták a házban és a kocsiban fellelhető összes pokrócot. A fokozott kimerültség miatt az éjjeli testgyakorlatokat közös megegyezéssel elhalasztották. Alig melegedett át alattuk a ruganyos ágybetét, a kitartó kabócák átható ciripelésétől kísérve mély álomba zuhantak. 
  Hajnali háromkor rohamszerűen rátörő vizelhetnék ébresztette a férfit. Meglehet, valahol felfázott, hiszen máskor reggelig nyugton hagyta a hólyagja. A meleg takarók alatt félálomban vacillált, megpróbáljon reggelig kitartani, vagy ne kísértse a sorsot? A dolog azonban nem tűrt halasztást, és Milán az ablakredőny résein beszivárgó holdfényben óvatosan átvergődött a mellette alvó nőn. Valentina ösztönösen magára rángatta a felszabadult pokrócokat. A fali fogason lógó dzsekijét magára kapva elkocogott a tusoló mögötti vécéig, és a karbolszagú falnál lerendezte függő ügyét. 
  Mielőtt visszatért volna a házba, eszébe jutott valami, és a bőrdzsekiből elővett kulccsal kinyitotta a bungaló oldalánál parkoló Mazdát. Gondolta, magához veszi a kesztyűtartóban tartott, tenyérbe simuló kis elemlámpát, hogy annak fényénél kászálódjon vissza az ágyba. A sötétben nem akart nekimenni egy alattomosan megbúvó, éles bútorsaroknak.        
  Lehuppant az ülésre, és nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. Hiába volt rajta a dzseki, így is didergett az éjszakai hidegtől. A kesztyűtartóban kutató keze azonnal rátalált a hengeres tárgyra. Felkattintotta, mert ha már itt volt, ellenőrizni akart valamit a térképen. Fél perc múlva értetlenül meredt a kinti sötétbe. A lámpát és a térképet a kezében tartotta, a vezetéshez használt puha bőrkesztyűket is látta a tucatnyi parkolócédulával kibélelt kesztyűtartó sarkában. Egyvalamit hiába keresett. Nyugtalanul kalapáló szívvel szállt ki az autójából.  
  Eltűnt a revolvere!
  Már nem foglalkozott a hideggel. Zsibbadt testtel lerogyott a kocsi küszöbére, onnan bámult hitetlenkedve a jókora sötét kockának látszó, 48-as számú épületre. 
  "Az egyetlen szóba jöhető személy, aki megfújhatta, bent alszik a házban. A közös ágyunkban. Kezdettől fogva tudott a stukkerről,  és habozás nélkül ellenem fordította, mihelyt bajban érezte magát. Cseppet sem látszott megilletődöttnek, amikor a fejemhez nyomta a csövét. Valószínűleg nem először volt fegyver a kezében" - töprengett magában zaklatottan.
  Behúzta a dzseki cipzárját, elhidegült kezeit a bélelt zsebekbe süllyesztette.
  "De miért tüntette el az autóból? Valamiért tart tőlem, és jobbnak látta kiiktatni a veszélyes kis ördögöt? Ez lehetetlen, mármint az, hogy Valentina féljen tőlem. A szerelmes, őszinte jókedvvel együtt töltött firenzei nappalok és intim éjszakák után kétlem. Egyáltalán, valóban magához vette és most is nála van, vagy elhajította valahol? Ha megtartotta, mi célból tette? Kérdezzek rá egyenesen? Nem valószínű, hogy bármit beismerne. Alighanem letagadná a csillagos eget is, bár mentségére szolgáljon, ez idáig nem kaptam hazugságon. Azért a fegyver eltűnése annál komolyabb dolog, hogy annyiban hagyjam. Na, kezdjük az alapoknál!" - biztatta magát, és feltápászkodott a helyéről.
  Rutinos betörő módjára, zajtalanul lopakodott vissza a házba. A küszöböt átlépve türelemmel kivárta, amíg szeme alkalmazkodik a benti fényviszonyokhoz. Odabent nem volt teljesen vaksötét, a beszűrődő holdfényben kivehetők voltak az egyes bútorok. Az eredeti tervtől eltérően nem kapcsolta fel az elemlámpát. Tartott tőle, hogy az erős fény felébresztené Valentinát, márpedig épp ezt akarta elkerülni. Minden lépését gondosan kiszámította, minden mozdulatára odafigyelt. Ajtó nem nyikkant, padló nem reccsent, amíg hosszú percek alatt elérte a ruhásszekrényt. A cserére érett bútordarab ajtaját tovább tartott hangtalanul kinyitni, mint gondolta. Az árulásra kész, rozsdamarta zsanérok visítását az ajtó kellő időben történő megemelésével előzte meg. A speciális körülmények között végrehajtott feladat tartós fizikai és idegi igénybevételt követelt, a megfelelő nyílásszélesség elérésekor minden pórusából dőlt a verejték.
  De végre, lábai előtt hevert a fekete sporttáskája, a nő tulajdonát képező egyetlen olyan holmi, ami, ha időlegesen is, alkalmas lehetett egy revolver elrejtésére. Lassan leguggolt, s már hozzáfogott volna, hogy a zsebkendővel tompított lámpafénynél átvizsgálja a tartalmát, amikor térde az utolsó pillanatban akkorát reccsent, hogy kis híján felugrott a levegőbe. 
  Mire ijedtsége alább hagyott, és ismét egyenletesen lélegzett, az ágyhoz közelebbi ablakon besütő Hold lassan araszoló fénye a hátán fekvő, álmában csendesen szuszogó lány arcára esett. Az éles szögű megvilágítás a nappal eleven, kifejező arcot sápadt halotti maszkká torzította. A besüppedt szemgödrök, a koponya kisebb homorulatai, és a még be nem gyógyult sérülések változatos alakú foltként különültek el. A bizarr jelenséget megbabonázva figyelő férfit oly mértékben meglepte kedvese addig ismeretlen vonásainak véletlen lelepleződése, hogy fázósan megborzongott. Azt, hogy az akaratlan reakcióban csipetnyi undor és félelem is bujkált, magának sem merte bevallani. 
  A kisvártatva folytatott nyomozás során nem talált semmilyen tiltott tárgyat, bárki testi épségét fenyegető veszélyes eszközt. Nemhogy a fegyver, de egy nyomorult lőszer vagy üres töltényhüvely sem került elő. A cipzáras táska szokványos holmikat: ruhaféléket, fehérneműket, két pár cipőt, tisztálkodó- és szépítőszereket tartalmazott. Semmi extra. A belső oldalzsebből egy telepecsételt útlevél, némi gyűrött készpénz, valamint a férfi által ajándékozott, gumival átfogott kétszáz dollár került elő. 
 A vizsgálódás végeztével Milán bosszankodott is meg nem is. Bosszantotta, hogy akciójával nem került közelebb a rejtély megoldásához, a talány talány maradt. Annak azonban szívből örült, hogy nem találta a fegyvert, ez esetben ugyanis, bármilyen helyzetmentő mesével állt volna elő Valentina, egy életre elválnak útjaik, amibe a szerelmes Milán bele sem akart gondolni.
  Ismét kezébe vette a könnyű csomagot, hogy visszategye korábbi helyére, amikor fektében váratlanul megszólalt a lány. De olyan furcsa, a sírás határát súroló, vékony gyerekhangon, hogy a férfi elejtette a táskát. Ijedtében nem értette tisztán, mit mondott Valentina
 "Na, most csúnyán lebuktam, magyarázhatom a bizonyítványomat, ha tudom." - visszhangzott benne a minden emberi tettet mérlegelő bűntudat rosszallása.
  Tekintetét bocsánatkérőn emelte a változatlan pózban fekvő nőre. Szégyenkezéstől összeszűkült gégéjét épp elhagyni készültek a magyarázkodó szavak, amik aztán a látvány keltette félelemtől oda is fagytak. Valentina ugyanis láthatóan nem volt öntudatánál. Lehunyt szemmel édesdeden aludt, ahogy az csak a legtisztább lelkületűeknek adatik meg, csakhogy azon az idegtépő hangon egyre ugyanazt a kérdést ismételgette, szavait nyilvánvalóan a sóbálvánnyá dermedt férfihez intézve.
  - A fegyveredet keresed? A fegyveredet keresed? A fegyveredet... - és így tovább, akár egy elromlott lemezjátszó.
  Milán megbabonázva nézte a résnyire nyíló száj kivételével ezüstösen fénylő, rezzenéstelen álarcot. Titkon remélte, hogy ez a lenyűgözően rideg látomás csakis álmának egy látványos, ám reggelre minden bizonnyal feledésbe merülő epizódja. Ámbár, az efféle megrázó élményt nem könnyen felejti az ember.
  Közben a lány, továbbra is azon a szívszaggató, bánattal teli hangon, egyre mondta a magáét.
  - Igen, igen - vágta el Milán suttogva a szűnni nem akaró, egyre idegesítőbb kérdésözönt. Még mindig nem tudna elhinni, hogy mindez vele esik meg. - Miért, tudsz róla valamit? Elárulnád, hová lett? - kérdezte továbbra is fojtott hangon, de már nekibátorodva. Még némi gúnyt is merészelt csempészni a kérdéseibe, úgy tagolva a szavakat, mintha nehéz felfogású gyerekhez intézné őket. Mikor lesz már reggel, hogy végre felébredjen?
  - Megöltem őket - panaszolta a nő, és mintha valami csiklandozná a bőrét, az arca csúfolódó grimaszba rándult.
  - Kiket öltél meg? - rezzen össze a szekrény előtt Milán.
  - A lányokat - hallotta Valentina bánatos, bocsánatért könyörgő válaszát. 
  - Miféle lányokat? - futott végig gerincének árkában néhány, egymást hajszoló hűs izzadságcsepp. Akárha apró madárkarmok igyekeztek volna megkapaszkodni a hátán. - Miféle lányokat? Beszélj, te! Talán csak nem... őket?!
  A válasz ezúttal elmaradt. A merev arcról tovább vonuló holdfény helyét koromfekete árnyék foglalta el.
  - Miféle lányokat? - suttogta reményvesztetten. Érezte, hogy most már akármeddig faggatózhat, nem kap választ a kérdésére.
  Egyszerre, minden átmenet nélkül, úgy megfájdult a feje, ahogy életében soha. A bal halántékából indult égető érzés átforrósította a tarkóját, majd a füle mellett felkúszott a másik halántékig, s mintegy zárva a kín áramkörét, kegyetlen nyilallással elborította az agyát.
  - Jaj, mi ez?! - üvöltött fel rémülten. Már nem számított, hogy felriasztja álmából a holdkóros nőt, vagy kiáltásaival felveri az egész kempinget. 
  Sajgó szemei előtt bíborvörös ködbe hullott az elátkozott éjszaka, és ordítva vele zuhant ő is. Túl a páni félelmen, maradék értelme hideg közönnyel figyelmeztette, hogy mulandó teste egy irtózatos erejű ütéssel rögtön becsapódik a sebesen felé rohanó padlóba.
  Lidérces álmából az ágy szélén mellette ülő, ijedtségtől tágra nyílt szemű Valentina gyengéd rázogatására ébredt. Reggel volt. Madárfüttyös, napsütéses korzikai reggel.
  - Jézus Mária, mi volt ez? - törölgette a homlokán gyöngyöző verítéket. Izgalmában szaporán kapkodta a szoba állott levegőjét.
  Nagy keservesen ülő helyzetbe tornászta magát. Mialatt a lány anyáskodó mozdulattal hátrasimította a homlokába tapadt haját, tekintetét kábán körbehordozta a szoba renitens falain, amelyek sehogy sem akartak a helyükön maradni. Olykor messzire futva bélyeg méretűre zsugorodtak, máskor meg olyan közel merészkedtek, hogy a lábujjaival megérinthette volna őket. Jobbra-balra dőltek, s mintha képlékeny anyagból lennének, többször is lágy hullámzás futott végig rajtuk.
  Lehunyt szemmel várta, hogy a rosszulléte elmúljon. Erős hányinger környékezte. Mire a szemei megint felnyíltak, minden falszakasz stabil mozdulatlansággal állt előírt helyén, úgy, ahogy annak lennie kellett. Vérbe borult szeme folytatta a belső tér feltérképezését, de amikor észrevette a félig nyitott szekrényajtó előtt heverő sporttáskát, az egyszer már megnyugodott falak rövid időre ismét kilendültek. 
  Ez már egy lónak is sok lett volna. A karnyújtásra ülő Valentina szelíd marasztalása ellenére kikászálódott a megviselt ágyból, és a heveny egyensúlyi zavarok áthidalására terpeszben megállt a táska mellett. Zúgott a feje, csengett a füle, látómezeje két végpontja között, színes akváriumi halak módjára, vörös és sárga gömböcskék úszkáltak. Nem érdekelték a káprázat óceánjából előúszó gömbhalak. Lehajolt, és a felkapott vászontáskát olyan erővel vágta a szekrénybe, hogy az egyik polc leszakadt. Elégedett mosollyal az arcán odatámolygott a ruhafogashoz, dzsekijéből kivette a kocsi kulcsait. A nő szótlanul nézte, mit művel az önmagából valami oknál fogva kivetkőzött kedvese, és jobbnak látta észrevétlen maradni.
  Amint kilépett a szemfájdítóan éles reggeli fénybe, lába egy pillanatra elakadt a bejárat magas küszöbében, de talpon maradt. Hunyorogva, félig vakon botorkált a Mazdáig. A szomszédos sátrak korán kelő lakói félbehagyták megkezdett tevékenységüket, és aggodalommal vegyes gyanakvással követték a rossz bőrben lévő férfi szánalmas és egyben félelmet keltő botladozását. A figyelem célkeresztjébe került Milán annyit sem törődött velük, mint az imént vizionált, színes gömbhalakkal. Egy dolog érdekelte igazán, de az annál jobban. 
  A homlokán kidagadó vastag ér szemmel láthatóan pulzált, amikor szinte letépte a kesztyűtartó ajtaját, és türelmetlenségében két kézzel esett neki a kutatásnak. Hiába, a keresett holmi nem került elő. 
  A háta mögött Valentina arcának világos foltja húzódott vissza az ablakból.

  A korzikai nappalok és éjszakák gyorsan teltek. Az idő múlásával a két ember kapcsolata fokozatosan megváltozott. Az említett éjszakai, és az azt követő reggeli incidens után egyre több jele mutatkozott a kölcsönös elhidegülésnek, az egymás iránti bizalmatlanságnak. Viszonyuk érzelmi intenzitása a mélyponthoz közelített, s már csak nyomokban idézte a firenzei együttlétek meghitt hangulatát. 
  Kisvártatva ott tartottak, ha egyikőjük szép vagy érdekes jelenséget látott, dacból nem hívta fel rá társa figyelmét, mert előfordulhatott, hogy a békülékenynek szánt gesztusra, szintén gyerekes bosszútól vezérelve, amaz reagált lehangolóan. Míg korábban pajtáskodó, vidám csipkelődések fűszerezték napjaikat, immár alig nevettek együtt az élet elébük kerülő bohóságain.
  A kapcsolatukban bekövetkezett törés nem volt annyira látványos, hogy a külvilág ebből bármiféle következtetést levonhatott volna. A külső szemlélő napközben mindig együtt láthatta őket: délelőtt a kavicsos tengerparton leterített pokrócon, délben a kemping grillbárjának egyik bokszában, késő délután a fedett kis sportcsarnok pingpongasztalánál. A környék hegyei közt megejtett kirándulásaikat is együtt tervezték, s a naplementék idején, csakúgy mint első alkalommal, a parton ülve bámulták az éjszakára készülő természet megunhatatlan színjátékát.     
  Csakhogy az éjszakák nyomasztóan a teltek, s reggel a kialvatlanságtól elgyötörten kecmeregtek ki az ágyból. Szerelmi életet jó ideje nem éltek. Az első éjszakán történtek hatásától szabadulni képtelen, összezavarodott Milánnak esze ágában sem volt kezdeményezni, Valentina pedig a mellőzöttségtől megbántott nők szokásos sündisznóállásásába húzódott be. A közelgő estéktől mostanság rendre feszültté váló férfi érezte, hogy Valentina igenis eltitkol előle valami sorsdöntően fontos információt, s biztos volt benne, hogy a titok szorosan összefügg az ő újsütetű félelmeivel.

  A naptár júniusra váltott. Borongós hétfői napra ébredt Korzika. Milánék épp egy hete érkeztek a szigetre. Az asztalra terített térkép fölé hajolva latolgatták, aznapi programként merre induljanak kocsival. Úgy döntöttek, átugranak a szomszédos Evisába, ott még nem jártak.
  Az útikönyv ugyan említésre sem méltatta a falucskát, a választás azért esett mégis rá, mert a Portóból három irányba ágazó utak közül az Ajaccio felé mutató délit idejövet már megjárták, az északra, Calviba vezetőn pedig a nyaralásuk végén terveztek odébb állni. Felfedezni valónak maradt a keletre, az említett Evisába tartó, jó minőségű szerpentin. 
  Ritka nagy baklövésként valamit elnéztek a térképen. Alighogy beestek az alsóbb teraszokon hibiszkusszal, gesztenye- és olajfákkal benőtt, a felsőbb szinteken kopár, sziklás hegyek közé, a vártnál jóval előbb értek az ezer méter magas hágók tövében szerénykedő település főterére. Tettek egy tájékozódó kört az idő viszontagságaitól megviselt, kedvesen elnagyolt Mária-szobor körül, aztán leparkoltak a falu egyetlen kocsmája előtt. Bármerre fordultak, a Mazdán kívül nem láttak másik autót.
  Az Evisát közrefogó hegyormokat pillanatok alatt elrejtő szürke felhőkből finom eső szitált, az aszfaltozott térig ereszkedő földúton ázott birkanyáj bégetett panaszosan. A kora reggeli hidegben a tömör bundák zárt tömegéből minden bégetéskor fehér pára csapott fel, s miután szünet nélkül szólt a reszketeg hangú sirám, a nyáj felett állandósult páracsík lebegett. A sáros lábú jószágok átvágtak a tiszta úton, és nyomukban a suhanckorú pásztorral, eltűntek a túloldali kaptató fái alatt megrekedt ködben.
  Odabent, kellemes meglepetésükre, a vártnál barátságosabb és kulturáltabb kinézetű helyiség fogadta őket. A tiszta, kockás vászonnal terített asztalokon, az elmaradhatatlan viaszgyertya mellett, karcsú cserépvázákban frissen szedett mezei virágok tarkállottak. A falak sötétre pácolódott faburkolatán helyi piktorok által festett, Korzika vidéki életének hétköznapjait ábrázoló, élénk színű jelenetek sorakoztak. A félig nyitott konyhaajtón a fokhagymás sült jellegzetes, étvágygerjesztő illata szivárgott a korán betért vendégek felé. Az illemet hírből sem ismerő üres gyomrok szégyenlősen horkantak a szelíd provokációra.
A rendeléskor kapóra jött Valentina kielégítő nyelvtudása, s nem telt bele tíz perc, asztalukon ott gőzölgött az ínycsiklandó helyi specialitás. 
  Nem tudni biztosan, hogy félreértés vagy szándékosság húzódott a dolog mögött, de a lány újabb rendelését követően visszatérő pincér tálcáján két borospohár csillogott. Egyet a férfi, egyet a nő tányérja mellé helyezett. Milán, mialatt leküzdötte a soron lévő falatot, kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett először a keze ügyébe helyezett pohárra, majd Valentinára, akinek kezdettől fogva tudnia kellett absztinenciájáról. Az eset miatt levegőben lógó vita mindazonáltal elmaradt, mert a férfi némi megfontolás után a pohárért nyúlt, gáláns mozdulattal a lányra emelte, s az erős óbort egy hajtásra kiitta. Valentina is a táncoló gyertyafényben csodás színben játszó ital után nyúlt, és Milán gesztusát viszonozva, két korttyal leküldte a drága nedűt. 
  A régi időket idéző, felszabadult kacagásukkal magukra vonták a távolabbi asztal körül üldögélő ötfős család figyelmét, ám mivel ők is emelkedett hangulatban ünnepeltek valami jeles évfordulót, senki sem tehetett szemrehányást a másiknak. Különben is, időközben újabb és újabb vendégek érkeztek, s a fellendült forgalom láttán kezeit dörzsölő kocsmáros bekapcsolta a helyiség technikai csúcspontjának számító negyvenéves rádiót. A dobozból felcsendülő olasz és francia melódiák hangereje háttérbe szorította a vendégsereg zajongását.
  A bortól kipirult Milán, és az ivás terén edzettebb Valentina egykettőre végzett a hátralévő falatokkal. Miután elfogyott előlük a desszertnek felszolgált, vanília- és banángombócokból összeállított fagylalt is, elégedettségtől csillogó szemmel dőltek hátra a székeiken. 
  Az alkohol összes fajtájától elszokott férfi ültő helyében alig bírt magával, mindenáron táncba akarta vinni a feltűnéstől ódzkodó nőt. Emiatt feleslegesen aggódott, hiszen a terem táncparkettnak kinevezett közepén percek óta összebújva járta a népes család két testes tagja, és a kutya sem ügyelt rájuk. 
  A valami szokatlant, valami mozgalmasat mindenképp tenni akaró férfi nem vette a szívére, hogy kosarat kapott. Áthajolt az asztalon, és egy úri mozdulattal közelebb intette a gyanútlanul engedelmeskedő Valentinát. Mielőtt annak haja lángra kapott volna, elfújta a lobogó lánggal égő gyertyát, majd szenvedélyesen szájon csókolta a lányt. Aztán a spicces férfiak határozottságával felszólította, hogy rendeljen újabb kört az előbbiből. Miután ez megtörtént, a szolgálatkész pincér öngyújtója által ismét lábra kapó hangulatvilágításnál lassan szopogatták a Milán kedélyére oly nagy hatással bíró italt.
  - Jól érzed magad, szívem? - mosolygott át a gyertyán túlról Valentina. - Nem fog megártani?
  - Soha nem éreztem magam ilyen jól - jelentette ki öntudatosan a kérdezett. - Ezentúl minden nap lehúzok egy-két decit ebből az izéből... - emelte szemmagasságba a poharat, mintha arról akarná leolvasni a bor fajtáját. - Mi ez?
  - Oportói. Kezdőknek kicsit erős.
  - Ki itt a kezdő? - hetvenkedett a kapatos férfi. - Legfeljebb folytató. Negyed évszázad kihagyás után, azt hiszem, eléggé bírom az ivást. Nem?
  - Ez még csak a második pohár, de ne igyál többet, különben nekem kell hazavezetnem - intette nevetve.
  - Na és, vezetted te már máskor is a Mazdát, mégsem lett semmi baja.
  - Triesztre gondolsz? - mosolyodott el Valentina megismerkedésük kalandos éjszakájának emlékein.
  - Nem éppen. Firenzére. 
  - Firenzére? Ja, amikor szerelőhöz kellett vinnem a kocsit? De akkor nem ittam egy kortyot sem.
  Milán elkomolyodott arccal bámult az üres tányérjára, és letette a poharát. Már alig lötyögött valamennyi az alján, míg a lányé érintetlenül állt a váza mellett.
  - Firenze, Firenze. Hm, mi van Firenzével? - igyekezett megkapaszkodni a mindenáron szökni próbáló gondolatba. 
  Megvan! Léna és Firenze. Aztán a pályaudvar és az Uffizi. A környék erdős dombjairól gyönyörű a kilátás. Léna mellett áll még valaki... Aha, a kis vörös kurva! Potyaút volt, az öregre kellett volna hallgatnia. Most már tök mindegy. Mindenütt Valentina komoly, sebzett arca. Mintha otthonról ismerné, de nem! Triesztben látta először... Valentinával a feldúlt ágyban. Na, neki sem lehetett már újat mutatni. Okos nő. Nagy dolog, neki meg telitalálata volt a lottón. De ez titok. A livornói kikötő kavalkádja. Átható halbűz és szivárványos olajfoltok a vízen. Mi a neve a komphajónak? Eh, hát nem mindegy? A hajó az hajó, a név meg név. Ennyi. Mi közük egymáshoz? Korzika, végre, Korzika! Naplemente az öbölben. Hű, az gyönyörűszép volt! A kemping...
  - A fegyver! - borzongott meg a meleg teremben. - Hol a...
  - Mondtál valamit? - hajolt közelebb a lány, aki a nagy zajban semmit sem értett a férfi motyogásából.
  Milán székestől közelebb húzódott Valentinához, és pont úgy intett, mint az előbb, amikor romantikus hevülettel letámadta. A lány azt hitte, újabb csókos letámadás van készülőben, és magában jót mulatott a nemes bor szerelemre gyakorolt hatásán.
  A kérdéstől úgy hőkölt hátra, mint akit képen töröltek.
  - Emlékszel a két firenzei lányra? Lénára és a barátnőjére - súgta oda sürgetően Milán.
  - Persze, mi van velük? - kérdezte Valentina tettetett csodálkozással. Minden erejével azon volt, hogy mielőbb visszanyerje lélekjelenlétét.        
  - A kérdés úgy pontos, hogy szerinted mi van velük?
  - Nem értem, mire akarsz kilyukadni - értetlenkedett a lány. Szemei úgy szűkültek össze, akár egy prédára leső ragadozóé. 
  Milán állta a kijózanítóan szúrós, szinte már fenyegető nézést. 
  Fél perccel később könnyedén odavetette: - Holnap visszamegyünk Firenzébe, és felkutatjuk a lányokat.
  - Én maradok.
  - Jó, de akkor magammal viszem az útleveled. Két nap múlva megint itt vagyok, és akkor visszakapod.     
  - Ne merészeld korlátozni a szabadságomat, mert nagyon megbánod! - fenyegetőzött a sokkból magára találó lány. - Te gyáva.
  - Miért volnék gyáva? Hogy jön ez ide?
  Olyan váratlanul ragadta meg Milán kezét, hogy elkapni sem maradt ideje, és minden vonakodása ellenére közelebb húzta magához. A férfi már majdnem elfeledte, mekkora erő rejlik a törékeny testben, pedig emlékezhetett az első találkozásuk idején kapott ütésekre. Csaknem összeért az arcuk. A mellettük rövidre csippentett kanóccal égő gyertya lángja apró fényszóróként tükröződött a szemükben.
  - Te, én annyira szerettelek, hogy az égvilágon bármit megtettem volna a kedvedért - súgta a férfi fülébe Valentina. - A tudtodon kívül még olyasmire is kapható voltam, amire uraságodnak a legmerészebb álmában sem akarózott gondolni. Ha valamit tettem, helyetted tettem, így lényegében te vagy a felbujtó - hárította el a felelősséget magáról jó előre. 
  Mindezt olyan közönyös hangon mondta, mintha nem valami szörnyűséget készülne bevallani, hanem egy ezerszer kitárgyalt, érdektelenné vált témát melegített volna fel.
  - Mert, ugyan babám, ki volt az, aki akkor este, abban a bájos kis cukrászdában elkeseredetten panaszolta, hogy legszívesebben megölné a csajt? Csak láttad volna magad! Az arcodra kiült végtelen csalódottság és gyűlölet emléke a tanúm, hogy véresen komolyan gondoltad. Egy percig. Csak nem merted végrehajtani, mert tudat alatt féltél, és kishitűségedben meghátráltál. 
  Két ujja közé fogva a borostás állat, felemelte Milán lehorgasztott fejét.
  - Légy őszinte magadhoz és hozzám, s áruld el, mi akadályozott meg, hogy a szavaidat tettekre váltsd? - biccentett kérdőn, és belekortyolt az italába. - Ugye, a félelem. Félelem egyrészt a jó öreg lelkiismeret várható háborgásától, másrészt az esetleg bekövetkező lebukás következményeitől. A társadalmi megbélyegzettségtől, hogy gyilkos vagy. Mert egy ilyen eset hallatán mit mondanak a feddhetetlen erkölcsű átlagemberek? Aki egyszer megtette, az máskor is képes ölni. Nem szívesen vallják be, hogy félnek tőled, ezért utálnak és kiközösítenek. 
  Valentina ismét ajkaihoz emelte a poharát. 
  - További nemkívánatos következményként szóba jöhet még az egzisztenciális ellehetetlenülés, a fokozatos lejjebb csúszás, a híd alatt alvás, végül a teljes kiszolgáltatottság koronaékszereként a koldulás. Ez a vég. Annak, aki hagyja magát! - emelte fel figyelmeztetően festett körmű mutatóujját.
  - Mi van? - nyögött fel Milán. 
  Nem akart hinni a fülének.
  - Ha jól értem, kinyírtad a két nőt, mert egy rossz pillanatomban olyasmit találtam mondani, hogy bárcsak meghalnának? 
  - Hidd el, nem olyan nagy dolog a halál - tért ki az egyenes válasz elől Valentina. 
  - Őrült.  
  - Lehet, de nincs róla papírom. Talán volt, de elveszett.
  - A fene essen beléd, minek kellett elmondanod?
  - Miért, mit mondtam? Egyébként, mintha te...
  - Ha elkapnak, kettős gyilkosságért életfogytiglant is kaphatsz. Ugye tudod? - vágott szavába a férfi.
  - Nem kapnak el. Különben, rajtad kívül ki beszél itt bármiféle gyilkosságról? Méghogy kettős.
  - És ha feladlak? Vérezne érted a szívem, mert nagyon megkedveltelek. De ezek után...
  - Ezen igazán ne rágd magad. Nem adsz fel.
  - Miért vagy ebben olyan biztos? Nézd, egy dolog a szerelem, más dolog a bűnrészesség. Teljesen más műfaj. Ha hallgatok, te pedig minden hetvenkedésed ellenére lebuksz, nekem is kiszámláznak pár évet.
  - Semmi sem derül ki, ha hallgatsz. És akkor nem kerülsz börtönbe gyilkosságért.
  - Bűnrészességért - javította ki Milán.
  - Gyilkosságért - erősítette meg iménti szavát Valentina. A szája szegletében gúnyos mosoly vibrált. - Csakis álmodhattam az információt, de úgy értesültem, a te revolvereddel követték el. Én hiszek az álmokban. És te? Ja, és az ujjlenyomatod! Rajta maradt a stukkeron. Csakis a tied.      
  Barátságosan megszorította a férfi karját és cinikusan odavetette: - Tudod, kedvesem, úgy érzem, született egy közös titkunk. 
  Ez olyan övön aluli ütés volt, amire nem lehetett mit lépni.
  A délidő közeledtével a vendéglő kezdett megtelni éhesnél éhesebb betérőkkel. Az ablakon túli szomorú világba kibámuló Milán meglepve látta, hogy a kocsma előtti tér tele van a makacsul szitáló párától nedvesen csillogó autókkal. A borotvált képű kocsmáros egyre gyakrabban s mind aggódóbb ábrázattal tekintgetett az asztaluk felé, ideje volt fizetni és indulni. A kijáratnál úgy kellett átpréselni magukat a felszabaduló helyre várakozók között. Ha másról nem is, de a kocsmája főztjéről messze földön híres lehetett a falu.
  Milán még az asztalnál felvetette, hogy rossz idő ide vagy oda, az ebédet követően induljanak kisebb kirándulásra a falu melletti hegyen. Nem kifejezetten csúcshódítási szándékkal, mindössze azért, hogy a jó levegőn távozzon szervezetükből a bor csalóka mámora, fejükből pedig a döbbenetes témát taglaló beszélgetésük kábulata. 
  Az ajtón kilépve a bőrüket pókhálókönnyű érintéssel cirógató permetben szótlanul vágtak neki az emelkedőnek, amelyiken a nyája mögött lépkedő fiú is eltűnt a ködben. Milánnak majd' szétrobbant a feje. A lépést zsebre dugott kézzel, egykedvűen tartó Valentinán nem látszott, hogy bármi gondja lenne a világgal. 
  Félórányi kapaszkodás után a bor kábulatából magához tért férfi már a visszafordulás gondolatával kacérkodott, csakhogy a rohamosan vékonyodó ködbunda mögött felerősödő fények a felhőtakaró közeli végét jelezték. Pár perccel később, a meredek úttól és szokatlanul ritka levegőtől lihegve, felértek egy felhőhatáron túli, napsütötte tisztásra. Hátuk mögött súlyos színházi függönyként zárult a tejfehér ködfal. 
  A két órával korábban a főtér mellett látott birkanyáj a kövér fűvel borított terjedelmes legelő túlsó végén, az erre tévedő kirándulók figyelmét az alattuk húzódó veszélyes szakadékra felhívó tábla szomszédságában legelészett. A rozsdásodó pléhtáblától pár lépésre egy régebbi hegyomlásból származó, fél ház méretű szikladarab egyensúlyozott a szakadék szélén. A vakmerő pásztorfiú ennek laposra kopott tetejét választotta pihenőhelyéül.
  Mesébe illő, valószerűtlenül szép panoráma tárult a tömény napfénytől elszokott szemük elé. Ameddig elláttak, egybefüggő, bodor felhőtakaró lepte a mélyben hangtalanul meghúzódó tájat. A vattaszerű anyagból a magasabb hegyek cukorsüveg csúcsai és csipkézett élű gerincei történelem előtti, óriás méretű élőlények módjára emelkedtek ki, tovább fokozva a félelmetesen gyönyörű varázst.
  A fiú a nála másfélszer magasabb kőkolonc tetejéről udvariasan feléjük intett, a gesztust illendő volt hasonló szívélyességgel viszonozni. A kölcsönös üdvözlések után a nyáj hivatott őrzője újfent lovaglóülésbe ereszkedett, s maga is elmerült a talpa alatt kezdődő felhősáv csodálatában. 
  Milán egy másodpercre arra gondolt, ehhez hasonló látványt nyújthat a távoli Antarktisz hó- és jégvilága, ha az alacsonyan járó sarki Nap felragyog a tágas térség felett. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Korzikán az ominózus égitest delelőn járt, és hőmérséklet sem fagypont alatt, hanem plusz húsz fok körül lehetett.
  Amíg magában ilyen apróságokkal szöszmötölt, Valentina bátran belegázolt a magányos szikla mögött legelésző nyájba, ami engedelmesen nyílt szét előtte, és úgy zárt össze mögötte, mint imént a felhőtakaró, amiből kijutottak a ragyogó tisztásra. A férfi mintegy harminc lépésről figyelte a könnyed mozgású lányt, aki menet közben egyszer hátrafordult, hogy játékos intéssel biztassa követésre. Milánnak ötlete sem volt, mit akarhat a fiútól.    
  Valentina már a puha talajba stabilan beágyazódott szikla közelébe ért, mire a legény végre felfigyelt jöttére, és a magas kő szélére térdelve, barátságosan nyújtotta a kezét, hogy felsegítse maga mellé a törékeny alkatú, szép arcú idegen hölgyet.
  Milán megrökönyödésére Valentina azonnal belekapaszkodott a fiú izmos karjába, s egy óvatos, de erőteljes rántást követően a sziklán, a legény mellett találta magát. A jelenetet a távolból figyelő férfi irigykedve követte a fejlett izmokról tanúskodó, könnyed manővert. Titokban örült, hogy hamarosan visszatérnek a kocsmánál várakozó kocsihoz, és kövér birkáival magára hagyják a női szemmel nézve jóképű, s a jelek szerint az állóképesség terén sem utolsó pásztorlegényt. A világért nem ismerte volna be, hogy a féltékenység zöld szemű szörnye sugdos a fülébe. Azt sem vette észre magán, hogy rosszallóan csóválja a fejét, és elégedetlenül mormog a fogai közt. 
  Amazok pedig, mintha gyerekkoruk óta ismernék egymást, a világ legtermészetesebb módján egymás mellé telepedtek. A távolból vidámnak ható beszélgetésük során rá sem hederítettek a magát mellőzöttnek érző, s ettől megbántódott férfira. Ez..., ez több, mint szemtelenség!
  Hogy így magára hagyták, dacos elszántsággal csak azért is nekivágott a mind feljebb hágó útnak, remélve, hogy a közelben talál egy másik kilátópontot, ahonnan szemmel tarthatja őket. Alig kétszáz métert tett meg az ösvényre gurult kövek között, amikor éles, velőtrázó sikoly szaggatta darabokra a csend hálóját. Az imént kerülgetett szikladarabokat átugorva olyan iramban rohant a visszaúton, ahogyan utoljára talán iskolás korában tellett tőle. 
  Hamarosan elérte a kanyargós ösvény azon pontját, ahonnan már rálátása nyílt a legelőnek használt tisztásra. Némiképp megnyugodott és visszavett a tempóból, hiszen látszólag semmi változás nem következett be azóta, hogy öt perce elindult. Szeme egy pillanat alatt befogta az idilli rét és fantasztikus hátterének képeslapra illő látványát, amelynek fókuszában a szikla tetején előregörnyedt testtartással imbolygó lány állt, amint kétségbeesett arccal épp felé fordult, és hevesen gesztikulálva az alant elterülő felhőtakaróra mutogatott.
  Milán semmit sem értett a jelenetből, de nyilvánvalóan komoly dolog történt, ha a nő így kijött a sodrából. 
  Sebesen félrerugdalta az útjába kerülő, nehézkes mozgású jószágokat, s minden erejét összeszedve felkapaszkodott a magába roskadtan sírdogáló Valentinához. 
  A fiú sehol.
  A bekövetkezett tragédia annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kérdezett semmit. Elfehéredett arccal, összepréselt szájjal nézett a közvetlenül a szikla alatt kezdődő, lustán gomolygó felhőkkel vattázott, láthatatlan mélység felé.
  - Ezt nem akarom elhinni! - hüppögte a lány, mialatt feltörő könnyeit sikeresen elmaszatolta öklével az arcán.
  Milán komoran pillantott rá a szeme sarkából. Ugyanazt gondolta, mint a lábánál kuporgó Valentina, csak más értelemben. Elébe menve az eseményeknek, magában ő sem akarta elhinni azt, amit a nő még csak mondani készült.
  - Mégis, hogyan történt? - ment bele a színjátékba kedvetlenül. Utálta, ha alakoskodnia kellett.
  A lény vörösre sírt szemekkel tekintett fel rá, s mint aki rosszulléttel küszködik, mélyeket lélegzett. Úgy tűnt, egyelőre képtelen megszólalni.
  "Jól csinálja a kis rohadék - állapította meg magában elismerően a tehetetlen dühtől remegő férfi. - Tisztára, mint egy morbid szerepben brillírozó színésznő. Ha nem ismerném, magam is elhinném a komédiát."
  - Szóval? - sürgette fennhangon a választ.
  - Felállt. Hirtelen felállt mellőlem és széttárta a karjait. Ünnepélyes arccal annyit mondott, hogy legszívesebben magához ölelné ezt a gyönyörűséges világot - bökte ki végre a nő. - Nevetett, és úgy mozgatta le-fel a karjait, mint aki repülni készül - ezt már félig a zsebkendőjébe sóhajtotta, amit előkapott, hogy belefújja az orrát.
  - És? Aztán?  
  - Azt mondta, a barátai időnként terepjáróval feljönnek ide, hogy sárkányrepülővel levitorlázzanak a völgybe. Neki egyszer sem engedték kipróbálni, milyen érzés szabadon lebegve repülni - megint előkerült a zsebkendő. - És ahogy ott állt, ahol most te, széttárt karokkal... - elfulladt a hangja, pihennie kellett. 
  Mélyeket lélegzett, hogy erőt gyűjtsön a szörnyű végkifejlet elmeséléséhez.
  - Hátba kaphatta egy erősebb széllökés, vagy megcsúszhatott, tudom is én..., egy másodperc alatt elnyelte a felhő.
  Milán a keresztre feszített Isten fia pózába helyezkedett, és odaszólt a továbbra is a párába révedő lánynak, hogy nézzen rá. Akkor a madarak királyának mozdulatait utánozva lassan, kimérten mozgatni kezdte a karjait. Valentina megrökönyödve pattant fel a helyéről, és egy határozott mozdulattal lefogta a sasok szárnyalását idéző, emelkedő-süllyedő kezeket. A férfi gyengéd erőszakkal kiszabadította magát, egyik kezével átkarolta a nő vállát, a másikkal szorosan magához ölelte a testét.
  - Most utána löksz? - suttogta Valentina a félelem legkisebb jele nélkül. 
  - Akarod?
  - Nem mered megtenni. Mondtam, hogy gyáva vagy.
  - Lehet. De nyugodtabban alszom gyáván, mint elmebeteg gyilkosként.
  - Azért lelkizel annyit, mert rosszul fogod fel a dolgot. Gondold azt, hogy vadász vagy. Az ősi ösztön kiélésének számtalan változatát gyakorolják világszerte. Most, ezekben a percekben is.
  - Őrült, gyilkos, cinikus némber. Nem erőn felüli lelki teher ez egy magányos, az élet viharainak kiszolgáltatott fiatal nőnek?
  - Hm, és még én volnék cinikus. Egyébiránt, szó sincs magányról. Ne feledd, közös kis titkunk révén mindörökre itt vagy nekem. Különben mit hallok, már megint gyilkossággal gyanúsítasz? Ezért a csúnya rögeszmédért büntetést érdemelsz - harapott bele játékosan Milán fülcimpájába. - Nincs neked véletlenül rejtett paranoiád?
  A férfi nem tűrte tovább az évődő szemtelenkedést. A lány háta mögé csúsztatott kezeit a lapockák alatt összekulcsolta, majd minden erejét összeszedve felemelte és magához szorította a nyomás alatt meg-megroppanó testet, kipréselve a tüdőkben lévő levegőt. Test a testhez ennél szorosabban nem simulhatott, ennek ellenére a jelenet nélkülözött mindenféle erotikus felhangot. Milán, noha régóta a negyvenes férfiak táborát gazdagította, rendelkezett annyi erővel, amennyit az akció sikeres végrehajtása megkövetelt. A csapdába esett Valentina lábai dühödten kalimpáltak a levegőben, az arca egyre szederjesebbé vált. Többször fennállt a veszélye, hogy egyensúlyukat vesztve a fiú után hullanak a halálos mélybe. Milán ügyességének köszönhetően azonban elkerülték a zuhanást. 
  Az alélt testet három perccel később gyengéden a szikladarab szakadékkal ellentétes oldalának támasztotta, s fülében a főnök nélkül maradt birkák gyászos bégetésével, szaporán a völgy felé vette az irányt.
  "El innen, el, minél távolabb ettől a beteg lelkű, megszállott nőtől! Még mielőtt fontolóra veszi, hogy legközelebb engem tesz el láb alól. Egyelőre csak zsarol a nem tudni, hová rejtett fegyverrel, de ha fura románcunk tovább tart, meglehet, a tengerben, vagy a pásztorfiúhoz hasonlóan egy szakadék alján végzem. Te jó ég, hová tettem az eszemet, amikor hagytam, hogy rám akaszkodjon a pszichopata bestia!" - dohogott magában, s már csaknem futott a meredek lejtőn.
  Elege volt a súlyos gondokkal terhelt nyaralásból. Menekült a vaskos érzelmi melléfogásnak bizonyult, rejtélyes sorsú Léna emléke elől, és futott az intelligencia, az elmebaj és a bűnre való hajlam keverékéből gyúrt Valentina közeléből.          
  Bár a kocsma előtt várakozó járművek közül nem Miláné volt az egyetlen külföldi rendszámú autó, de a luxus jellegű Mazda messziről kirítt a tömegből. A vendéglőből kiszűrődő dallamfoszlányok, és a vigadók többször felerősödő hangjának tanúsága szerint odabent nagy élet zajlott, miközben a falu, akárcsak Milánék érkezésekor, változatlanul kihalt képet mutatott.   
 A gyönyörű jármű az Evisa és Porto közötti távot hamar letudva, a kemping faháza előtt fékezett.   
  A férfi különösebb sietség nélkül összecsomagolt holmija nemsokára a Mazda csomagtartójában kötött ki. Mielőtt végleg behúzta maga mögött a ház ajtaját, a Valentina táskájában lapuló kétszáz dollárt kiegészítette hétszázra. Az összegnek, legalábbis egy időre, fedeznie kellett a nő minden észszerű kiadását. 
  Kifelé menet a recepciónál rendezte a számlát, mi több, további egy hétre kifizette a ház bérleti díját. Ezek után autója orrát északra fordította, és Calvi érintésével Bastia felé igyekezett.

  Az olasz szárazföldre induló komphajó, fortyogó örvényeket kavarva maga mellett, este kilenckor oldalazott el a tengerbe messzire benyúló mólótól. A hajókürt kurta bődüléssel köszönt el a szigettől, egy órával később kihunytak a távolra sodródott Korzika utolsó fényei is. A zűrös gondolatoktól átforrósodott fejű Milán a jóleső, hűvös szélben órákon át támasztotta a lapos hullámokon álmosítóan ringatózó hajó korlátját, amit csak akkor hagyott oda, amikor éjfél után feltűnt Livorno és környéke kivilágított parti sávja.
  Az éjszaka hátralévő részét az egyik forgalmas benzinkút melletti parkolóban, az autó hátradöntött ülésén, állig betakarózva aludta át. 
  Reggel az erősödő forgalom zaja és két, korán munkába álló prostituált keltette. Utóbbiak azzal verték ki szemeiből az álmot, hogy az autó üvegén át mutogatva, nemzetközi kézjelekkel informálták szolgáltatásaik bőséges választékáról. A bájos páros felajánlkozását udvariasan elhárítva, a töltőállomás büféjében nyugalmas körülmények között megreggelizett. Kijövet érzékeny búcsút vett a kocsijának dőlve cigarettázó lányoktól, s tele a külhonban szerzett új keletű szorongásokkal és kételyekkel, s ezek szervi következményeként a gyomra mélyén éledő fekély szúró érzésével, elindult hazafelé. Haza a megszokott, nyugalmas környezetbe, haza az anyja közelébe, haza a hazájába.
  Annyira azért nem sietett.
  "Végül is - ütötte fel a térdére fektetett térképkatalógust -, kerülőúton éppúgy hazaér az ember, mintha a rövidebbet választaná. - A lényegi kérdés az - filozofált a friss dilemmán -, hogy a két verzió közötti időkülönbözetet ki tudom-e tölteni olyan programokkal, amelyek kompenzálják az elhúzódó hazatérés miatt borítékolhatóan felerősödő honvágyamat?"
  Rövid hezitálás után úgy találta, hogy javakorabeli, érett férfiként határozottan képes a teste és lelke épülésére szolgáló, tartalmas programok kiválasztására. Bízott döntése helyességében, ezért Livornóból nem Trieszt, hanem északra, az olasz Riviéra felé kormányozta az autót.
  Az utóbbi idők szélsőségesen stresszes élethelyzetei után érzéki fertőre vágyó teste Viaréggio, La Spezia, Génova és Savona éjszakai kuplerájaiban acélosodott, elméje Impéria, San Remo és néhány más, közbeeső kisváros csillogó-villogó kaszinójában pallérozódott. A mintegy háromhetesre sikeredett túra szellemi és fizikai megpróbáltatásait napközben Levante és Ponente forró tengerparti homokján, vagy a Riviéra luxusszállóinak félhomályosra függönyözött szobáiban heverte ki. Ugyanitt merített erőt a hűsítő délutáni koktélok elfogyasztásához.
  Akár a népes baromfiudvarba tévedt, ereje teljében lévő kakas, megszédült a lehetőségek végtelen tárházától. Kedvére válogathatott a szebbnél szebb, kalandvágyó signorinák, és ha úri kedve úgy tartotta, vagy a vakszerencse úgy hozta, a nemkülönben gyönyörűséges, mondén signorák közül.
  Érdekes kérdés, hogy mit ettek Milánon annyira a nők? Nem mintha rajta kívül nem lett volna elég jelentkező a lányokra és az asszonyokra. Első ránézésre túlságosan is nagy volt a konkurencia. Ámde, az már az olasz hölgyek titka marad, hogy a tengerpart homokjában fetrengő ezer nagyfiú közül miként szúrták ki a magányos külföldit, s kifinomult ösztönnel hogyan éreztek rá a pénzére, amit, ugyebár, mégsem hordott a fürdőnadrágjában.
  Szó se róla, Milán jó kiállású, arányos testű férfiként megállta helyét a strand porában, ámde, nála sokkal fiatalabb, jóképűbb, kidolgozottabb izomzatú bikák is feltűntek az arénában. Mégis, ki tudja miért, ha méregzöld strandpapucsában, vállára vetett delfines  törölközőjével, hajába tolt napszemüvegével felbukkant, és a felhozatalt szemrevételezve körbenézett, a helyi hímek a továbbiakban feleslegesen domborítottak. A húsz és negyven közötti hölgykoszorú zöme a mi, sármosan őszülő fiúnkon felejtette a szemét. 
  Igazság szerint a kisujját sem kellett mozdítania egy újabb hódításért. Az élet rövidségével tisztában lévő, ennélfogva a pillanatnak élő nők nem hagyták békén. A férfi eleinte furcsállotta, hogy tíz eset közül kilencben a hölgyek kezdeményeztek. Azzal nyilván tisztában voltak, hogy a sors szeszélye csak rövid időre sodorhatja őket az ismeretlen korú, ám magát láthatóan jól tartó idegen mellé. A férfi előbb-utóbb, de inkább előbb, odébb áll. Az a fajta. Igyekezniük kellett, ha a rendelkezésükre álló időből ki akartak hozni valami érdemlegeset. 
  Milánnak még a nyelvismeret hiánya is a kezére játszott. Az életébe kedves mosollyal belépő nőkön ugyanis a megnyugvás jelei mutatkoztak, ha a valamilyen ürüggyel megszólított úr értetlenkedő arckifejezéssel bámult fel rájuk a homokból. Esetleg bizonytalanul forgatta a fejét, tényleg neki szánták a talányos értelmű mondatot? 
  Helyette a pénze beszélt. Ha fessül kiöltözve, ragyogóan tiszta autójával vacsorázni, s után kaszinóba vitte szíve esedékes hölgyét, az rendszerint úgy szórta két kézzel a dollárjait, hogy néha könnye csordult, amint a ropogós bankók szagától megvadult nők tobzódásán nevetett. Az igaz, hogy az ő kontójára ment a játék, de a széplelkű költők által egekig magasztalt női lélek gátlástalanul anyagias megnyilvánulásainak tanulmányozása minden pénzt megért. Milán az efféle jelenetek után igazolva látta újabb keletű, alapjában véve megvető, lenéző hozzáállását a gyengébb nemhez. 
  Mindez persze nem tartotta vissza attól, hogy az átmulatott éjszaka végén benyújtsa a számlát, s a hölgyek által könnyelműen eltékozolt anyagiakért cserébe a testi szerelem gyümölcseit habzsolja. Minden mennyiségben. Olykor alaposan melléfogott, és borsos árat fizetett a tetszetős külcsín alatt megbúvó lélektelen ürességért, de alig bánta, hiszen az ajánlkozókból többszörös túlkínálat mutatkozott.
  Mialatt gyerekes lelkesedéssel elmerült az előtte egyre inkább megnyíló dolce vita cukormázas világában, sikeresen elfeledkezett arról a nőről, akinek az emlékét is kitörölte volna a múltjából, Valentináról. A felejtés felgyorsításáról kalandor női kezek, eperszín ajkak, gömbölyded keblek, formás lábak és tenyérbemászóan kerek fenekek tucatjai gondoskodtak. Milán pedig a tökéletes céltalanságában oly nagyszerű élet sebes folyamának felszínén, a boldog jelenbe és a még többet ígérő jövőbe vetett feltétlen bizalommal sodródott az árral. 
  Mígnem, hősünk egy szép napon egy másfajta valóság kemény zátonyának ütközött. Amíg az éles szirteken fennakadva fájdalmasan gyógyuló sebeit nyalogatta, a hosszúra nyúlt kényszerpihenő alatt sok-sok, ismeretlen messzeségbe csábító víz folyt el mellette, mindhiába.

  A baj péntek éjjel kezdődött, de az előzmények délutánig nyúltak vissza. Milán ekkor, vagyis péntek kora délután, San Remo egyik utcai fagylaltozója előtt kifogta a szezon legbájosabb nőjét, a pontosan harmincéves, a csábítás terén megfelelően kitanult, FIAT-gyári munkásnőt, Anitát. Akit nemes tartása és feltűnő eleganciája okán bárki grófnőnek, de minimum milliomos-örökösnek nézett volna. Pedig, hogy mennyire nem volt kékvérű úrinő, azt Torino prűd feleségektől kielégítetlen férfilakosságának azon része is aláírhatta volna, amelyik a fentebb említett hölgy lakásán keresett megértő vigasztalást, kizárólag hétköznap, és kizárólag este héttől. Héttől, mert a szemre felettébb formás nő délután négyig az összeszerelő műhely futószalagja mellett kamatoztatta az ajtókárpitos szakmában szerzett tudását.
  Szerencsére Milánt nem érdekelték a tündéri jelenség egzisztenciális körülményei, sem a morálhoz való laza viszonyulása. A továbbra is fennálló nyelvi akadályok miatt a nő fejlett intellektuális képességei is rejtve maradtak előle. A mellei és a fara viszont felkeltették a figyelmét. Azok mellé nem kellett tolmács. S noha kezdett belefásulni az elmúlt három hétben ölébe hulló, tömény hús-vér özönbe, a fagylaltozónál kígyózó sorban előtte várakozó nő idomainak titkos gusztálása közben ismeretlen dallam kélt lelke spontán újrahangolódó húrjain. Ezért tölcsérrel a kezében utána sietett, s az esetet véletlen botlásnak beállítva, a jéghideg pisztácia-csokoládé egyveleget a boldogtalan teremtés meztelen hátára borította. A meglepett sikkantást követően illedelmesen bemutatkozott. Ezt legalább anyanyelvén tehette. Az orvul lefagylaltozott hölgy először neheztelően nézett rá, s úgy tűnt, mintha valami rusztikusan nyers verbális megnyilvánulás birizgálná a nyelve hegyét. De amint a tekintete tetőtől talpig végigpásztázott a kisfiúsan szánom-bánom képet vágó férfin, egy megbocsájtó mosoly kíséretében kezét nyújtotta.   
  Egy órával később az öreg kikötő pálmáinak árnyékában csókolóztak, estére pedig jegyet váltottak a szabadtéri mozi legújabb sikerfilmjére.
  A vetítés éjfél előtt néhány perccel ért véget. A nyekergő forgóajtókon sietősen távozó, s az utcán szétszéledő tömegtől jócskán lemaradva, kéz a kézben bandukoltak a két sarokkal odébb hagyott autó felé. Olykor egy percre megtorpantak, hogy a bolondos kabócák ciripelésétől hangos éjszakában, az apró meteoritként röpködő szentjánosbogarak kereszttüzében hosszú csókot váltsanak. Az egymáshoz tapadó testükben meglóduló áramlatok egy szenvedélyes éjszaka ígéretétől pezsegtek.
  Ahogy a második sarkon befordultak, Milán felfigyelt a kocsiajtók körül matató két árnyra. Azok is észrevették az összekapaszkodott párt. Nem tudhatták, hogy jobbján egy nővel a tulajdonos közelít feléjük, ezért kétfelől lazán a karosszériának támaszkodtak, s úgy tettek, mintha várnának valakire. 
  Milánnak minden önuralmára szüksége volt, hogy lépésben haladjon tovább a Mazdája felé. Barátnője hagyta magát a férfi által vezetni, hiszen fogalma sem volt, hol hagyták az autót. Az utolsó öt méteren Milán váratlanul kiszabadította karját a lányéból, és a sötétben tettetett közönnyel támaszkodó, közelebbi alak fejét megcélozva, ököllel lesújtott. Az indulatból leadott, nagy erejű ütés a tolvajgyanús egyén halántékát nekivágta a tető éléhez, mire a megtévedt ember hangtalanul a járdára hanyatlott. A tanulságos eseten okuló másik reflexből menekülésre fogta a dolgot, de pár lépés után megjött a bátorsága, visszafordult, és egy hosszú pengéjű késsel hadonászva, a társát leütő alak felé közelített. A késsel fenyegetett férfi gyorsan hátrafordult, és látta, hogy a biztonságos távolságban tartózkodó Anita izgatottan hadar a fülére szorított mobiltelefonba. 
 "Biztosan a rendőrséget hívja" - reménykedett, s visszafordulva támadójához idejében elugrott a gyomortájékára irányuló döfés elől. 
  A halálos fenyegetést jelentő kés láttán Milán felettébb ingerültté vált. A zsebéből előrántott kocsikulcsot úgy fogta marokra, hogy a fém hegyes vége a középső és a gyűrűs ujj között kibújjon. A hevenyészett bokszerrel lendületből odavágott a bal arcát fedezetlenül hagyó bicskásnak. A bevitt találatot egy fájdalmas ordítás igazolta. Kihasználva helyzeti előnyét, megint ütött. A második csapás után elborzadva rántotta vissza vértől ragacsos kezét, mert érezte, hogy a kulcs, mintegy lyukat fúrva a húsba, átszakította támadója arcát. A csontok reccsenő és morzsolódó hangja arra utalt, hogy a hegyes fémdarab vagy az állkapocsba, vagy a fogak közé vágódott.
  A súlyosan sebesült támadó kiejtette kezéből a kést, a lenyelt vértől hörgésbe fulladó sikolyai betöltötték a környéket. A közeli házak, mintha mi sem történt volna, süketen és vakon lapultak. Lakóik a kivilágítatlan szobák függönyei mögé rejtőzve, vagy az ágytakarót fejükre húzva reszkettek a félelmetes hangoktól. 
  A távolban végre feljajdult egy sziréna, de mire a villogó kék fényénél kiugráló rendőrök beavatkozhattak volna, a harcnak vége volt. A késes fickó, egyik kezét vérbe borult arcára szorítva, a másikat magasba emelve megadta magát. Miközben bilincsbe verték, egyre üvöltözött és köpködte a vért. Szerencsésebb társa percek óta eszméletlenül feküdt a Mazda és egy útszéli pálma közötti résben. 
  A rangidős parancsnok az előírásoknak és a helyzetnek megfelelően, határozottan intézkedett. A sérült támadókat, két rendőr kíséretében, az öt percen belül befutó rohammentővel kórházba szállíttatta. Ezt követően váltott volna pár szót a verekedés körülményeiről az Anita mellett tiszta lelkiismerettel, nyugodtan várakozó Milánnal. Elképzelésének valóra váltása azonban, az ismert okok miatt, nehézségekbe ütközött. Milánnak majd' lesült a bőr a képéről, amikor a kellemes modorú százados előbb angol, majd francia, végül német nyelven próbálta megértetni magát, ám látva a külföldi úr arcára kiülő tanácstalanságot, beérte a rendelkezésre álló adatok felvételével. 
  Egy beosztottja elkérte Milán útlevelét, jogosítványát, és az autó forgalmi engedélyét. Az iratokkal a kezében pár percre eltűnt a központi nyilvántartóra csatlakoztatott számítógéppel felszerelt Alfa Romeóban. Időközben a tiszt röviden, de udvariasan kihallgatta a történtek hatása alatt álló, megszeppenten válaszolgató lányt, majd az ő adatai is feljegyzésre kerültek. 
  Milán ugyan furcsállotta, hogy Anita régen visszakapta a papírjait, az övéi meg csak nem akarnak visszakerülni hozzá, de arra gondolt, hogy talán az irataiban szereplő idegen nyelvezet okoz átmeneti fennakadást. Csak valami apró technikai malőrről lehetett szó, hiszen már hozták az igazolványait, mindjárt ketten. 
  Mielőtt megkapta volna őket, suttogóra fogott hangon jelentettek a diszkréten félrehívott századosnak. Milán szerint ez fölösleges óvatosság volt, hiszen a szövegből úgysem értett semmit. Csak később jutott eszébe, hogy a rendőrök nem tudhatták, tetteti magát, vagy valóban nem beszéli a nyelvüket? 
  A három rendőr félperces tanácskozása után a tiszt egyetértően bólintott, aztán már nyújtották is felé a dokumentumokat. Gyanútlanul nyúlt értük, ám egy pillanattal később, legnagyobb megdöbbenésére, a jobb csuklóján hideg ujjak szorításához hasonló nyomást érzett. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik vele, kattant a bilincs, és két szótlan fogdmeg betuszkolta az Alfa Romeo hátsó ülésére. Kisvártatva társaságot kapott, amikor úgyszólván behajították mellé a holtsápadtan reszkető barátnőjét. 
  Az egyik rendőr a rátapadt vértől többé-kevésbé megtisztított kulccsal beült a Mazdába. Széles vigyorral nyugtázta szerencséjét, valamint főnöke nagylelkűségét, amiért egy ilyen, roppant finom kocsit vezethet. Indított, és a szirénázó hivatali jármű nyomába eredt.
  A büdös és kényelmetlen priccsen álmatlanul átforgolódott éjszakát felváltó reggelen egy ki tudja, honnan előkerített, lámpaláztól hebegő tolmács segítségével tudomására hozták, hogy két fiatal honfitársa meggyilkolásának gyanújával került vizsgálati fogságba. 
  Milán nevét az egy hónappal korábban, Firenze környékén elkövetett kettős gyilkossággal összefüggésben, egy névtelen bejelentés nyomán hozták kapcsolatba. Az áldozatok egyetemista lányok. A névtelen bejelentő az esti Arno elhagyatott partjának gyenge fényű lámpái alatt bukdácsoló, külföldi rendszámú Mazdára lett figyelmes. A fiatalok igazságügyi szakértő által megállapított halálának beállta körüli időpontban egy súlyos teher alatt görnyedő alak, két fordulóval, ember méretű csomagokat cipelt a folyóhoz. Ott a víz sodrára bízta őket, aztán elhajtott. A bejelentő a rossz megvilágításra hivatkozva nem tudott érdemi személyleírást adni, a felismerhetetlen árny által vezetett autó rendszámában viszont egészen biztos. Ugyanis az égve felejtett helyzetjelzők fénye mellett tisztán leolvashatta a néhány számból és betűből álló kombinációt. Minden kétséget kizáróan Milán kocsijának rendszámát jegyezte fel. Ennyi. Holnap délután átszállítják Rómába, aztán győzzön az igazság! Nikotintól sárgálló ujjával az ajtó melletti fali telefonra mutatott, azon keresztül értesítheti az ügyvédjét. Ha nincs ügyvédje, Rómában kirendelnek mellé egyet.
A jóindulatú tolmácsfiú ezek után elköszönt. Kézfogás közben még annyit közölt, hogy a barátnője miatt ne fájjon a feje, őt még San Remoban hazaengedték. Milán a hír hallatán nem lett sokkal boldogabb.
  A pattanásos képű fiatalember távozott. Milán sóhajtva lépett a telefonhoz, és a rendelkezésére álló öt perc alatt megtette az egyetlen észszerű lépést. Este hétkor, a fogda kijelölt helyiségében, megkönnyebbülten üdvözölhette charterjárattal érkező, régen látott ügyvéd barátját.

   Nyolc, iszonyú nehezen telt, ólomlábakon járó hónappal később a Róma utcáin nyargalászó, nedves földszagával a kora tavasz ígéretét hordozó szélben egy feltűnően sápadt arcú férfi lépett ki az Angyalvár szomszédságában álló Palazzo di Giustizia tekintélyt parancsoló épületéből. A lépcsősor alján megpihent, és ahogy a Piazza Cavour fái felett ragyogó, február végi Nap sugara beesett arcára hullott, szemeit néhány pillanatra fáradtan lehunyta. Görnyedt tartásában benne volt az elmúlt nyár, ősz és tél minden elszenvedett keserve, szokatlanul nyers megaláztatása. Noha finom anyagból szabott, elegáns öltözéke valamennyit javított siralmas megjelenésén, a ruhájából kifogyni látszó emberre a felületes szemlélő egyből ráfogta volna, hogy halálos beteg. Ezzel ugyan pontatlan diagnózist állított volna fel, hiszen a Tevere felől gonoszul meg-meglóduló szélben egykori önmaga tragikomikus árnyaként bolyongó Milán, a látszat ellenére, biológiai értelemben tulajdonképpen rendben volt. Korábban sikeresen műtött szíve, miképp mája, veséi és egyéb belső szervei maradéktalanul teljesítették feladatukat.
  Annál inkább megroppant az erősnek és sebezhetetlennek vélt lelkivilága, s mint a nemes érzésekkel dúsan megáldott embereknél lenni szokott, a külcsín látványosan megsínylette a belső összeomlást. Szerencsére hathatós támogatás érkezett a mellette felbukkanó, joviálisan vaskos, sugárzóan életerős ügyvédje és egyben barátja személyében. A látvány, az egymás mellett álló, amúgy évre és hónapra egyívású férfiak között, tíz év korkülönbséget sugallt. Milán a jókedvével alig bíró szélben csapkodó szélű átmeneti kabátjában úgy festett, mint egy törött szárnnyal földre hullott, a fájdalomtól felemelkedni képtelen denevér. Ahogyan karját pirospozsgás segítője karjába fűzve hirtelen elszántsággal megindult, féloldalas járásával is a magát sebzetten vonszoló állat mozgására emlékeztetett.
  Hát, igen. A júniustól februárig tartó időszakot, mint egy elátkozott álmot, amelyből álombeli akarata ellenére sincs ébredés, első szóra kihagyta volna az életéből. Anyja kis híján végzetes decemberi infarktusának híre nála is majdnem szívrohamot váltott ki. Az olasz hatóságokban volt annyi emberség, hogy a kihallgatásokat szüneteltetve engedélyeztek számára két hét, kórházi kivizsgálásokkal egybekötött pihenőt. Szigorúan saját költségen, és állandó rendőri felügyelet mellett. 
  A férfi pokoli vesszőfutása már egy héttel ezelőtt ért véget, de az összes irat lezárása a nehézkes adminisztráció miatt egy hetet csúszott. A firenzei és a római bűnügyi apparátus, hiába tolta ki minduntalan az előzetes letartóztatás határidejét, ennyi idő elteltével sem tudott egyértelmű bizonyítékkal szolgálni, amelynek révén Milán anyagát vádemelési javaslattal átpasszolhatták volna az ügyészséghez. 
  A névtelen bejelentő személyére, mivel többé nem jelentkezett, sohasem derült fény. Így aztán a két halott lány és a folyóparton felfedezett, Milán autójától származó csekély guminyomok közötti lehetséges összefüggésen kívül semmi sem volt, ami a gyanúsított bűnösségére utalt volna.
  A ballisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a halálos fejlövéseket egy és ugyanazon Smith and Wessonból adták le. De a gyilkos fegyver sosem került elő. Ennek hiányában azt sem lehetett megállapítani, hogy a szintén nem talált lövedékek a gyanúsított elmondása szerint a bűntény körüli időben eltűnt fegyverből röppentek-e ki. 
  Ugyancsak kudarcba fulladt Milán ruházatának, körmeinek és hajmintáinak legtüzetesebb laboratóriumi analízise, s a talány megoldásában egy lépéssel sem jutottak közelebb a kocsi utasterének és csomagtartójának aprólékos átvizsgálásával. Sehol egy idegen eredetű vércsepp vagy hajszál, sehol az elhunyt lányok ruhájából származó legvékonyabb szövetszál, de még Mazda utólagos nagytakarítására utaló vegyszernyomokat sem sikerült kimutatni.
  Mindazonáltal a férfira már rávetült a gyilkosság gyanújának árnyéka, amely alól igen nehéz feladatnak bizonyult kibújni. Sok időt veszített azzal, hogy ártatlansága biztos tudatában büszkesége elefántcsonttornyába húzódott, és hitetlenkedő csodálkozással onnan figyelte a körülötte zajló történéseket. Érthetetlen módon úgy viselkedett, mint aki páholyból szemlél egy izgalmas, de bármikor ott hagyható mozifilmet. Hetekbe telt, mire észbe kapott, és türelemmel győzködő ügyvédjének elhitte, hogy nem valaki más, hanem az ő bőrére megy a játék. Ideje komolyan venni a dolgot, ha nem akar élete végéig börtönben rohadni. 
  Milán, megértve kétségbeejtő helyzetét, barátja megkönnyebbülésére hirtelen konstruktívvá vált, s végre maga is szerepet vállalt a lényegében róla szóló előadásban. Egy percig sem tagadta, hogy mindkét lányt ismerte látásból, sőt őszintén bevallotta, miszerint a Léna iránt érzett vonzalma miatt érkezett Olaszországba. Nem csinált titkot a lány leszbikus volta miatti elkeseredéséből sem, de, mint fogalmazott, hamar túltette magát a megrázkódtatáson, és mint normális értékrendű ember, nem reagálta túl a helyzetet. Eszébe sem jutott bármiféle elégtételt venni a csalódás miatt.
  A rendszeresen ismétlődő, fárasztó kihallgatások során a nyomozók, tolmács útján, rengeteg kérdéssel bombázták Milánt, de akárhogy taktikáztak, sosem sikerült ellentmondáson kapni. Egy idő után mindebből azt a következtetést vonták le, hogy a több alkalommal kikérdezett férfi valót állít.
  A kiváló értelmi képességgel rendelkező Milán nagyon is tisztában volt a valóság és az igazság közötti, nem elhanyagolható különbséggel. E tárgykörben eleget tanult az előzetesben őt gyakran meglátogató barátjától. A nyomozók kérdéseire, bizonyos esetekben, olyan válaszokat adott, amelyek ugyan megfeleltek a tényeknek, ugyanakkor a fogalmazás hangsúlya elterelte figyelmüket a mögöttes igazságról. Ha úgy jobban tetszik, a lényegről. Így történeteiből rendre kimaradtak azok az epizódok, amelyek felkelthették volna a hatóság figyelmét Valentina személyét illetően. Ha a férfi ügyes elhallgatásai ellenére a lány neve nagy ritkán mégis felmerült, Milán minden idegszálával azon volt, hogy közönyös hangon, éppen a megfelelő terjedelemben feleljen, s ezzel elbagatellizálja a nőhöz fűződő viszonyát. A Korzikára való átrándulásukat saját ötletként állította be, s mintegy mellékesen hozzáfűzte, a szigetet az újabb kalandok reményében hagyta el idő előtt. Miután ugyanilyen visszafogottan, mondhatni hivatalos hangnemben emlékezett meg az Olaszországban felszedett többi nőjéről is, senkiben sem merült fel, hogy a széles hölgykoszorúból épp a Valentinával való kapcsolatát feszegesse. 
  Jó oka volt, hogy elterelje a figyelmet a nőről. Esze ágában sem volt a hatóságok kezére adni a mások vesztében beteges kielégülést találó lányt. Maga akarta lerendezni tartozását. 

  Abban a nehezen mozduló esztendőben május elejére esett húsvét ünnepe. A falusi korszakát épphogy maga mögött hagyó kisváros kanyargós utcáin méltósággal vonuló, ünneplőbe öltözött sokaság valósággal ellepte a közelmúltban renovált templom környékét. Rengeteg hívő tolongott a szűk főbejáratnál, de jutott belőlük a tíz lépésre elhúzó főutcára is. Aki pedig ez idő tájt autóval járta a települést, jól tette, ha egyik kezét a kürtön tartotta, különben úton-útfélen a városka jámbor, ámde a gyalogosokra vonatkozó közlekedési előírásokkal mit sem törődő lakóiba ütközött volna.
  Annak a kocsi orrán olvasható betűsor szerint Simca márkájú ősöreg batárnak, amelyik az egyemeletes házakkal beépített dombtetőről ereszkedett alá, nem volt szüksége holmi figyelmeztető hangjelzésre. Lyukasan hörgő kipufogójának öblös hangjára jó előre tisztelettel szétnyílt a tömeg. 
  Egy elérendő céljában bizonytalan vemhes szuka kocogott át az úttest egyik oldaláról a másikra, s mivel ehhez fogható hangot még nem hallott, a csodálkozástól lecövekelt a felezővonalon. Az eb manőverétől a rozsdától szabadon hagyott részeken sötétkék fényezésű járgány hirtelen fékezésre kényszerült, amitől a kocsi egyetlen dísztárcsája lepattant a felniről, és az út egyenetlenségein ugrálva messzire gurult. Egy szolgálatkész gyerek futva hozta vissza az árok mélyéről előkapart tartozékot, amit az autómatuzsálem vezetője morogva megköszönt, és a horpadt tárgyat a hátsó ülésre dobta. A zakója zsebéből előhúzott cédulát a fiú orra alá dugva, mélyen kongó hangon a ráfirkantott címhez vezető utat tudakolta. A szakszerű útba igazítás eredményeként ropogós bankó ütötte a srác izzadt markát, s a filmszerű jelenet által lenyűgözött népet kékes füstbe borító Simca eltűnt a megadott irányba.
  Mire az ocsúdó várakozók figyelme ismét a keresztes templom impozáns tornya felé fordult, a valaha jobb napokat látott kocsi az öt saroknyira lévő utca kétemeletes háza elé ért. A magas termetű, öltönyös sofőr kiszállt, és pár másodpercig figyelmesen tanulmányozta a csengőtábla névsorát. Elégedetten bólintott. Rátalált a keresett személyre.
Két házzal hátrébb tolatott, aztán ismét megjelent a táblánál. Háromszor megnyomta a megfelelő gombot, komótosan visszatelepedett a volán mögé, és várt. A hamarosan kinyíló kapuban egy csinos, filigrán, húszas évei elején járó nő jelent meg, és kutató szemekkel körülnézett. Az utcán közel s távol járkálók közül senki sem reagált a felbukkanására. A kapucsengő megszólalását téves jelzésnek, vagy suhancok rosszízű tréfájának betudva, vállat vont, és eltűnt a csukódó kapu mögött. 
   Ezalatt a Simca sofőrjének szeme sűrűn járt a kezében tartott színes fénykép és a szemközt bámészkodó lány arca között. Miután meggyőződött a kettő kétségtelen azonosságáról, megkönnyebbülten sóhajtott. A tavaly készült fotón szemből mosolygó és a csengetésre imént megjelenő lány ugyanaz a személy, vagyis Valentina volt.
  Hogy a keresett személyre ilyen rövid idő alatt rátalált, akár indulhatott volna jelenteni megbízójának a jó hírt, de a hosszú utazástól megszomjazott és farkaséhes ember jónak látta, ha előbb megadja a testnek, amit kíván.
  A lakóházzal szemközti bisztró egyik ablak melletti asztalához telepedve valami gyorsan bekapható meleg ételt, s hozzá üdítőt rendelt. Kedvelte a sört, de most nem ihatott, mivel aznap még vezetnie kellett. Tíz perccel később, amikor belemelegedett volna az evésbe, ismét nyílt a ház kapuja, s elől egy formatervezett babakocsi, mögötte pedig az utcai sétához átöltözött lány jelent meg. Így, együtt, éppen úgy festettek, mint anya és levegőzni vitt kisbabája. 
  Az ablakon át nézelődő ember a precízen élre vasalt nadrágjára ejtett egy villányi rántottát, de mit számított az ilyen semmiség, amikor a szeme láttára vesz drámai fordulatot megbízója, s egyben főnöke élete. Na, ha ezt megtudja... Lesz nagy csodálkozás!
   Első a jól megfizetett kötelesség! A pincért meg sem várva, az asztalra dobta a félbehagyott étel és ital árát, aztán a saroknyi előnyre szert tett nő után vetette magát. Biztosra akart menni, nehogy valami elhamarkodott, szamár következtetéssel lerombolja kialakulóban lévő renoméját a főnök előtt.

  Két nap telt el a magasra nőtt, csontos sofőr sikeres kisvárosi nyomozása óta, aminek eredményéről az Olaszországból nemrég hazatért Milán még nem értesült. Éppen elegáns házának emeleti erkélyéről gyönyörködött az épületet közrefogó fák mozdulatlan levelei között áttűző, hanyatlófélben lévő Nap fényjátékában, amikor megszólalt a székre dobott újságon pihenő mobiltelefonja. A legújabb típus volt, amibe a korábbihoz képest annyi új funkciót építettek be, hogy a lehetőségek felét sem tudta kihasználni. 
  Az igazsághoz szorosan hozzátartozik, hogy a férfi nem kívánta a típusváltást, semmi baja nem volt a régebbi fajtával. Csakhogy amikor az élményekben gazdag, hosszúra nyúlt olasz vakációt követően végre átlépte a háza küszöbét... Nos, nemcsak a maroktelefon hiányzott a nappali mértani közepére állított intarziás asztalról, hanem lába kélt magának az asztalnak is. Meg a házban mindennek, ami mozdítható volt. Az édesanyja néhány hetes kórházi kezelését kihasználó hívatlan látogatók olyan alaposan kirámolták az összes helyiséget, hogy a fürdőszobai csaptelepeket, de még az erkély virágkosarait is magukkal vitték. Némi készpénzt találhattak ugyan, de a bombabiztos széf tartalmához nem férhettek hozzá. De ha valami csoda folytán feltörték volna, akkor sem érnek vele semmit, mert az itthon maradt bankkártyáit az olaszországi őrizetbevételekor azonnal zárolták. 
  A jelek szerint biztos tippre érkező betörők értettek az elektronikához, mert a kerületi rendőrkapitányságra kapcsolt riasztó nem jelzett. Arcátlanságukra mi sem jellemzőbb, minthogy az utolsó szögig kiürített házat kitakarítva, a szobák parkettáit és a fürdőhelyiség márványpadlóját felmosva hagyták maguk mögött. Mintha lelkiismereti kérdést csináltak volna a kifosztott épület tiszta állapotban való átadásából.
  A regényes Itáliából ügyvédje társaságában hazatérő Milánnak szeme sem rebbent a látványra. A megrázkódtatásokat illetően edzésben volt, s a korábban bevett nyugtatóktól nehezen forgó nyelvvel még ő csitítgatta a nem mindennapi látványtól dührohamot kapó barátját. 
  Ezek után egy héten keresztül élvezte a jóban-rosszban mellette álló cimbora és családjának együttérző vendégszeretetét. Ennyi idő elegendőnek bizonyult, hogy nem kevés pénzt invesztálva otthona új arculatába, rendbe tetesse és bebútoroztassa a házát. Az egész világ iránt érzett fásult utálatában egyáltalán nem érdekelte korábbi értékeinek elvesztése, de ügyvédje tanácsára beleegyezett az ismeretlen tettesek feljelentésébe. Ilyen súlyú bűncselekmény esetén, s ekkora lopott érték után a rendőrség magától is megindította volna a nyomozást, csakhogy, világosította fel a barátja, a hivatalból indított nyomozásban nincs köszönet. Ha a meglovasított holmikból szeretne valamennyit visszakapni, legalább tegyen úgy, mintha érdekében állna a gazemberek mielőbbi lefülelése. Ennyi optimizmus hallatán Milán csak legyinteni tudott, s az ügy intézését fáradhatatlan barátjára hagyta. Egyetlen óhaja maradt: hagyják békén mind a bűnözők, mind a bűnüldözők. Kész, betelt, elege volt mindenből. 
  Miközben otthonának kényszerből frissített berendezése között bolyongva egykori boldog önmaga után kutatott, a rendőrség belevetette magát a munkába. A nyomozók azóta is keresik a jó eséllyel soha elő nem kerülő tetteseket. 

  A mobiltelefon hívást jelző dallamtöredéke kitartóan ismétlődött. Milán a kijelzőn megjelenő szám alapján rögtön tudta, ki és milyen ügyben keresi. Szíve szaporább ütemre váltott. Mialatt szótlanul hallgatta megbízottja korrekt beszámolóját, szeme egyre elégedettebben csillogott a lombok takarásából előbújó napfényben. 
  Amikor azonban háromszáz kilométer távolságból fülébe jutott a gyermek létezésének híre, árnyalatnyit elsápadt. Jobbnak látta megkapaszkodni a korlátban. Gyanakodva méricskélte a füléről elvett készüléket, mintha nagyotmondáson kapta volna. Micsoda, Valentinának időközben gyereke született?! És kitől? Várjunk csak! Júniustól, vagyis a korzikai nyaralásuktól számítva a kilenc hónapot, a baba márciusban, azaz nagyjából két hónapja érkezett a világra. Pusztán matematikailag jó esélye van rá, hogy ő az apa! Ez persze egyelőre nem több teóriánál, ami, ha megállja a helyét, kissé átrendezi a terveit. De, hogy gyereke született volna! Akárhogy is, jó lenne tudni, hogy fiú vagy lány? Hihetetlen, micsoda váratlan húzásokra képes a nő... 
  A telefonban azonban, úriember módjára uralkodva magán, nem adott hangot meglepetésének, ellenben megkérte emberét, hogy számára is foglaltasson szobát a városka szállodájában. Megbízottjának, aki hiába várta kihegyezett füllel főnöke előre elképzelt reakcióját, csalódnia kellett. Telefonját azzal az önérzetét bántó érzéssel kapcsolta ki, amit finnyás főúri inas érez, ha a szalonba lépve a társalgásba merült urak elhallgatnak, mintegy érzékeltetve, hogy beszélgetésük témája nem tartozik az alárendeltre. A hála fogalmát sajátosan értelmező emberben ad hoc felmerülő metafora telitalálat volt: tényleg semmi köze nem volt Milán magánéleti problémáihoz. 
  S hogy miért is tartozott bizonyos mennyiségű, elvárható hálával Milánnak? Nos, mindössze azért, amiért egyik napról a másikra kivakarta az utca mocskából, a hideg parkok vizeletszagú bokrai alól, és az utolsó ugrásra csábító folyók felett ívelő hidak vastraverzei közül. A nincstelenségből. Azért, mert a kilátástalan jövő helyett az összeszedettségre, tisztaságra és a józan, értelmes életre való törekvést tűzte elé perspektívaként. Tulajdonképpen új élettel, az elhibázott első után az újrakezdés keveseknek megadatott lehetőségével ajándékozta meg. 
  Ő volt az a magasra nyúlt, erős fizikumú, borotva híján kényszerszakállt viselő koldus, aki a nagy napon, a lottózó előtti téren a szerencse baráti ölelésétől megroppant Milán kezében látott szelvényről kikövetkeztette, hogy valami jelentősebb nyeremény birtokosával áll szemben. Aztán, amíg elküldte sörért meg üdítőért, a még időben észbe kapott pasas meglépett. Pedig milyen szépen eltervezte, hogy összehaverkodik vele, és a megfelelő pillanatban erővel vagy csellel elveszi, amivel az élet régóta tartozik neki. Akkor még nem volt tisztában a nyeremény mértékével. A nyereménytáblán látta ugyan, hogy volt egy telitalálat, de ez nem jelentett semmi biztosat. A legtöbben már néhány tízezrestől kiakadnak örömükben. 
  A régi történet emléke kezdett homályba veszni, csakhogy, mintegy három hónappal ezelőtt, kedvenc terén megjelent az ürge. Személyesen. Amikor kiszállt egy böhöm nagy kocsiból, és kísérőjére támaszkodva szembejött, az aszott öregfiúban nem ismerte fel az egykori lottós fószert. Egyenesen felé tartottak. Miután az öreg harcos olyan részletekkel szolgált a két évvel ezelőtti eseményekről, amelyekről más nem tudhatott, beletörődött, hogy ismét látják egymást. Nem örült neki, de nem is bánta. Viszont még mindig nem tudta, mit várnak tőle az urak. Amikor végre a tárgyra tértek, a felajánlott havi fizetés hallatán kis híján hanyatt esett. Amint összeszedte magát, nyomban a beteg ürge tenyerébe csapott, s azóta nála mindenes. Kifutófiú, testőr és újabban amolyan botcsinálta detektív is, mert a gazdája bolondériája valami elcsatangolt nőszemély felkutatása volt. Biztosan meglépett a főnöktől, talán lopott is tőle, az meg bepipult. 
  Hát most, hogy a fél országot bejárta utána, megtalálta. Igaz, nem a főnök által megadott címen, ott bottal üthette a nyomát. De mire valók a régről ismerős, könnyűszerrel megvesztegethető rendőrtisztek, ha nem arra, hogy a besurranó tolvajból időközben tisztes csavargóvá átvedlett egykori üldözöttjüktől, vagyis tőle, felmarkolt összeg fejében megtaláljanak bármiféle keresett személyt? Pénz beszél, kutya ugat. Egy kis haveri információ ettől a részlegtől, egy kevéske attól, némi kutakodás a számítógépes adatbázisban, és két nap múlva szállították a lány kisvárosi címét. 
  Cseppet sem volt olcsó mulatság. A tekervényes úton célba juttatott kenőpénzek némi rést ütöttek a közelmúltban nyitott bankszámláján, de a dolgot bizalmi befektetésnek felfogva, nem járt rosszul. Mert ha a főnök látja, milyen kitartó, talpraesett emberre bízta az ügyet, beláthatatlan időre bebiztosította magát ebben jó kis zsíros állásban. Szállás, étel-ital biztosítva, a hét minden napján más és más, méretre szabott öltönyben feszíthet. A bankszámlája megbízhatóan hízik, s a szakadt Simcát előbb-utóbb lecseréli egy jobb verdára. Ilyen rövid idő alatt mi ez, ha nem karrier a javából? Azért továbbra sem fért a fejébe, hogy annyi szóba jöhető jelölt közül a főnök miért őt választotta? Különös fickó, de a maga módján kedveli. 
  A lány megtalálásának híre egészen felajzotta a sikert illetően korábban szkeptikus Milánt. Kezdetben nem remélte, hogy a magáról mulatságosan sokat tartó, langaléta inasa az ország határain belül rátalál Valentinára. Ezzel együtt hagyta, hadd intézkedjen a maga módján. Mit lehet tudni? Vak tyúk is talál szemet. Különben is, dolgozzon meg a fizetéséért! A maga részéről mindenképpen fedezi inasának a nő utáni hajsza során felmerülő költségeit, és ha netán elhagyta volna az országot, a sarkvidékre is utána küldi az emberét. Amikor megtalálja, kezdetét veszi kettejük eseménydús történetének fináléja. 
  Hát, úgy tűnik, megtalálta. Akkor itt az idő. 
  Hideg pillantást vetett a némán villogó telefonra, aztán visszatért a szobájába, hogy összecsomagoljon az utazáshoz.

   Valentina számára a szerda reggel ugyanúgy indult, ahogy a folyóparti kisvárosba érkezése óta csaknem minden napja: a hely általános miliőjéhez illően álmosan, előre kiszámíthatóan, a nap hátralévő idejére nézve pedig a tömény unalom ígéretével. Két hónapos kisfia, kivételesen, nyugodtan aludta át az éjszakát, és bevett szokásával ellentétben nem ugráltatta óránként az anyját. Ezzel együtt Valentina szülői reflexe annyira ráállt a csöppség vissza-visszatérő kommandóira, hogy éjszakánként a legkisebb neszre is felriadt. 
  Túl a szoptatáson és a gyermek tisztába tételén, az anyává érett nő, kihasználva fia ismételt álomba szenderülését, rövid bevásárlásra készült a közeli csemegeboltba. Ideje volt feltölteni a visszhangosra üresedett hűtőgépet, meg visszafelé jövet időpontot kérni a fodrászától, mert olyan a haja, mint a szénaboglya.
  Olajozottan fordult a kulcs, halkan csusszant a biztonsági lánc nyelve. Egy egyedülálló nő, még egy ilyen, egymás életét családias közvetlenséggel követő városkában sem lehet eléggé óvatos. 
  A lenyomott kilincs külső párja felől ismeretlen eredetű reszelős-ropogós hang hallatszott, s valami zizzenve hullott a folyosó padlójára. A rejtélyes neszezésre Valentina gerincében meglódultak a páni félelem apró, jéghideg acélgolyócskái. Mióta múlt nyári vakációjából visszatért az országba, ez egyre gyakrabban esett meg vele. Nem merte se kijjebb nyitni, se visszahúzni a résnyire nyitott ajtót. Fülelve várt a hézagon beáramló, ételszagú huzatban. Fél perc múltán nyugodott le annyira, hogy a fejét kidugta a szükségesnél centivel sem szélesebbre tárt ajtó mellett. 
  Szeme rögtön megakadt a földön heverő, mintás celofánba csomagolt vörös rózsacsokron. A tucatnyi virág feszesen záródó szirmai óriás rubinként izzottak az üvegezett bejárat felől áramló erős fényben. A gyönyörű csokor illata nem érvényesülhetett a mindent elnyomó ételszagban, viszont két perccel később, a nappali kristályvázájába állítva, könnyed mosolyra késztetően lengte be az ajtón belüli barátságos világot. Az asztalkához húzott székről, örömtől csillogó szemmel csodálta az égből pottyant ajándékot. Kísérőlevél híján elképzelése sem lehetett a gáláns meglepetés küldőjének kilétéről, akárcsak a küldemény mögött húzódó szándékról. 
  Aznap háromszor cserélt vizet az üvegvázában, s az esti fürdetés után a gyermek rácsos kiságya meg a maga kanapéja közötti asztalkára helyezte a kinyílva még inkább bódító virágkölteményt. Villanyoltás után az ablakon beszűrődő fényben sokáig bámulta a hosszú szárú virágok fekete sziluettjét. 
  Lelkében még el sem ült a szerdai meglepetés felkavaró élménye, amikor másnap délben a helyi székhelyű csomagküldő-szolgálat küldönce csöngetett, és aláírás ellenében egy selyemszalaggal átkötött kisebb díszdobozt nyújtott át a csodálkozástól megnémult nőnek. A küldemény apropóját tisztázó levélke, vagy a titokzatos feladó kilétére való utalás ezúttal is elmaradt. A szerény borravalót is becsülő fiatalember elárulta, hogy a csomag kiszállítását biztosan helyben rendelték meg, azt ugyanis kerékpáros futár hozta a szolgálat elosztójába, míg a távolabbi helységekből származó pakkokért autó szokott kimenni. 
  A bőbeszédű küldönc távozása után Valentina a szobába sietett, és izgalomtól reszkető ujjakkal kibontotta a pedánsan becsomagolt, vörös bársony borítású dobozkát. A fedél felkattintása után egy hamvadó, majd újra felizzó parázs lázas lüktetésével vöröslő, rubinberakásos aranygyűrűt tartott a kezében. Az ékszer kivételes szépsége pergő könnyeket csalt a lelke mélyéig megrendült nő szemébe. 
  A gyűrűs ujjára húzott ékszeren első ránézésre látszott, hogy nem vurstliban lőtték. Az ajándék árával kapcsolatban motoszkált benne valami bizonytalan elképzelés, azonban egy bizonyos értékhatárnál nem mert feljebb menni. Képzeletében így is alaposan feltornászta az összeget, de ha veszi a bátorságot további harminc százalék hozzáadásához, éppen helyben van. Azt mindenesetre eldöntötte, hogy történhet bármi az életben, ezt a csodálatos műremeket senki sem veheti el tőle.
  Az elmúlt két nap kellemes izgalmai után már várta a pénteki meglepetést. Minden távoli ajtónyikorgásra, szomszédoknak szóló csöngetésre, az épület előtt lassító autó hangjára hevesen kalapáló szívvel kapta fel a fejét. A kora délutáni levegőzés során a fia babakocsija a szokásos félóra helyett húsz perc alatt kerülte meg a parkot.  
  Ám a péntek, miként a hétvége hátralévő napjai, megint csak eseménytelenül telt. Az ismeretlen hódoló elmaradt jelentkezése miatti csalódásában az ablakhoz húzott széken gubbasztva keseregte át a három napot. Nem értette, miként eshetett szerelembe egy sosem látott férfival. 
  Hétfő délelőtt, ujján az ezerszer megcsodált, éjszakára is magán tartott gyűrűvel éppen pelenkát cserélt a boldog gügyögéssel rugdalózó gyermek alatt, amikor, napok óta először, felharsant a bejárati csengő. A villámgyorsan összecsomagolt fiúcskát a kiságyába tette, és szaladt az előszobába. 
  Egy szája melletti sebhelytől örökre megjelölt arcú, ünnepélyes testtartású, öltönyös embernek nyitott ajtót, akinek hirtelen felragyogó mosolyán ijesztően ütött át az áldozatára  vicsorgó farkas derűje. Rémülten csapta volna be a biztonsági lánc feszüléséig nyíló ajtót, ám a tok mellett benyomuló, tekintélyes méretű cipő megakadályozta ebben. Valentina ösztönösen hátrébb lépett, de a résen benyúló hosszú, csontos kéz játszi könnyedséggel rántotta vissza a karjánál fogva, úgyhogy sehogy sem tudott kitérni a vöröses hajú óriás szájszagú kérdése elől.
  - Egy pillanatra, hölgyem! Nemde, Valentina kisasszonyhoz van szerencsém? - jött át a lapátfogak között a nyár végi mocsarak pállott odőrje.
  - Tulajdonképpen, igen - érkezett a nő riadalomtól idétlenre sikeredett válasza.   
  Kétségbeesett ötletként átfutott az agyán, hogy talán segítségért kellene kiáltania, vagy jó erősen beleharapni az abroncsként szorító kézbe. Lenézett a sárgásvöröses szőrpamacsokkal borított kézfejre, és letett a tervéről. 
  - Asszonyom, ne féljen tőlem! Csak megbízást teljesítek, amikor arra kérem, jöjjön velem a Coronába. Nyilván tudja, ott van a benzinkúttól ötven méterre. Valaki nagyon várja a szálló éttermében. Kocsival jöttem magáért - és bizalomerősítő gesztusként megint elpazarolt egyet a mosolyai közül. Fogalma sem volt róla, ezzel mennyit árt az ügynek.
  - De mégis, ki küldte és mit akar tőlem? - rebegte a nő. Csaknem nyüszített a félelemtől, ám az öltönyös ember kemény tekintete még ettől is elriasztotta. Minden korábbi fogadkozása ellenére visszaadja a gyűrűt, csak ne lássa ezt a rémisztő képű vadembert!
  - Meglepetés - hárította el a kérdést a másik. Keze engedett a szorításból. - Kezét csókolom! - fordult egy pillanatra a mögötte elcsoszogó idős hölgy felé, az pedig bólogatva motyogott vissza valami köszönésfélét. - Ha amiatt aggódik, hozhatja a kisfiát is - próbált a nő gondolataiba látni, nem nagy sikerrel. Valentina nem ezen rágódott.
  - Látom, megkapta az ajándékot - pillantott a gyűrűre.
  - A magáé? Visszaadom.
  - Hölgyem, miből telne nekem ilyesmire? Dehogy az enyém, a magáé - nyugtatta. Nem értette, mitől olyan feldúlt a nő. - Kérem, szedje rendbe magát és a srácot, odakint várom magukat - bökött az utca felé, és végre elengedte a halálsápadt teremtést. 
  - Hoppá, majdnem elfelejtettem! - torpant meg. - A főnök küldi. Örülne, ha látná magán - azzal a zakója zsebébe nyúlt, és darabos mozdulattal átnyújtott egy sima selyempapírba csomagolt, vagyont érő női Doxát. - Bocs, de amikor az óraszíjat a csuklója méretére igazították, valahová eltűnt a tokja. A kapunál várom. 
  Behúzta maga után az ajtót, és faképnél hagyta a kibomló papírból elősejlő órát bámuló, a mozgalmas percek izgalmától zúgó fejű nőt. 
  Valentina egy perccel később az ablakfüggöny mögül leste a fényben fürdő utcát. A kapunál horgonyzó, sötétzöld Jaguárnak támaszkodó férfi láttán eltűnődött, ki a csuda lehet az, aki a csuklója méretére állíttatta az azóta engedelmesen felcsatolt óra szíját? Most már csak azért is elviteti magát ezzel a hórihorgas bunkóval, hogy szemébe nézhessen annak a pénzes alaknak, aki ilyen visszataszító sofőrt, vagy mifenét, megtűr maga körül. Vagy biztonságosabb lenne kihagyni a Jaguárt? A fél utca máris az ablakokban lóg, és azt lesi, kire vár a feltűnő kocsi. Mit tegyen? Igaz, jobb lenne, ha nem hozná hírbe magát, de akkor sosem tudná meg, kitől származnak a vagyont érő ajándékok. Áh, nem őrlődik tovább, megy és kész! A kisfiát mindenesetre magával viszi, úgysincs senki, akire nyugodt lélekkel rábízhatná. Maga mellett legalább biztonságban tudhatja.
  Öt perccel később, karjában az alvó fiúcskával, leszaladt a hátsó lépcsőn, átvágott a belső kerten, és a másik kijáraton a párhuzamos utcára kilépve, leintett egy taxit. Az elhízott sofőrrel a szállodához vitette magát.
  Valentinának és kisgyermekének jelenésszerű feltűnése kisebb fajta megdöbbenést váltott ki úgy a tágas előcsarnokban lézengő átutazó vendégekből, mint az intézmény földszinten tartózkodó alkalmazottaiból. Valamennyiüknek a klasszikus képtárak és a katolikus templombelsők faláról gyakorta visszaköszönő képi ábrázolás jutott eszébe: Szűz Mária, karján a kis Jézussal. S valóban, a zajtalanul működő forgóajtón keresztül belépő szép arcú, diszkrét eleganciával öltözött fiatal nő, s puttószerűen telt gyermeke mögött mintha felfénylett volna a levegő, mintegy aurát vonva bibliai hangulatot idéző kettősük köré. 
  A hall repedezett bőrkanapéin üldögélő helyi notabilitások közül elsőként a szemüveges belgyógyász ocsúdott. Lopva a dalkör csokornyakkendős vezetőjére pillantott, az pedig vissza, majd mindketten a recepciós pultot támasztó szállóigazgató tekintetét keresték. 
  A régimódi mennyezeti ventilátorok propellerei surrogva szelték az enyhén dohányszagú levegőt, az olajozott csapágyazású forgóajtó lassan megállt. A légcsavarok monoton mormolásától még hangsúlyosabb váló csendben Valentina tanácstalanul tekintett körbe a fényképszerű állóképen. Amikor felfedezte, hogy leplezetlenül csodálkozó tekintetek kereszttüzében ácsorog, zavartan előrébb lépett. Legalább tíz kíváncsi szempár követte tétova mozdulatait, s e percben talán senki sem lepődik meg, ha valahonnan felcsendül Bach orgonamuzsikája. 
  Éteri orgonaszó helyett valaki fuldokolva felköhögött a háttérben, s ezzel egy csapásra megtört a nő érkezésével keletkezett varázs. Újból megzörrentek a lepedőnyi újságlapok, elejtett kulcscsomó csörrent a márványon, és újraindultak a félbeszakadt diskurzusok. A recepció háromtagú személyzete, két snájdig fiatalember és egy átlagos kinézetű lány, mintegy álomból ébredve, visszatért munkaköri teendőihez. 
  A körszakállas igazgató is rátalált régi önmagára, és fontoskodva igazította útba az ösztönösen hozzá forduló fiatal anyát.
  - Az étterem? Mármint az éttermünket tetszik keresni? - csodálkozott felvillanyozódva, mintha legalábbis különleges pletykacsemegét súgtak volna a fülébe, nem pedig egy teljesen egyértelmű kérdésre várnának választ.
  - Ha megengedi, magam kísérem odáig. Hogy el ne tévedjen - vette a figurát tréfás-bizalmaskodóra. 
  Közben a pillanatra félrefordult Valentina feje mellett lopva odakacsintott a szende tekintetű recepciós lánynak. Az ugyan nem egészen értette a sunyi főnöki hunyorítás okát, viszont jó érzékkel lesütötte a szemét és beharapta az ajkát. Minden erejével azon volt, hogy legalább parányi pirulást produkáljon, mintha valami pikáns, ám hízelgő ajánlatot tettek volna neki. Úgy látszott, szép karrier vár rá a patinás hotelban.
  A beosztottja ígéretes reakciójától éveket fiatalodott ember, lendületben lévő nagy jókedvében csaknem belekarolt a türelmesen várakozó Valentinába, aki még elkapta a szemvillanásnyi románc utolsó képkockáit. Megvetően lebiggyesztett ajkával, hidegen figyelő szemével pár másodperc alatt olyan erős komplexust gerjesztett az alacsony növésű direktorban, hogy egy hétig kerülte a recepció üdvöskéjét, aztán valami mondvacsinált ürüggyel kirúgta. 
  A szavak nélkül porig alázott igazgatónak már csak annyi lelkiereje maradt, hogy az étteremhez kísérje a különös kisugárzású nőt, kinyissa előtte a függönnyel bevont üvegajtót, aztán sebesen és sebzetten elpárologjon a kihalt mosdó irányába.
  Aki utoljára a februári, szeles római utcán látta Milánt, nagyot nézett volna az időközben bekövetkezett pozitív változásokon. Hol volt már az a sajnálni valóan összetört, testileg-lelkileg megroppant ember, akinek fizikai gyengeségében ahhoz is segítségre volt szüksége, hogy el ne fújja szél? A busás fizetésben részesülő alkalmazottak által biztosított tartós otthoni nyugalom jótékonyan hatott mentális állapotára, a kiadós és egészséges étkezések a fizikai felépülésére, úgyhogy néhány hét után remek kondícióban fordíthatta figyelmét a kitűzött célok megvalósítása felé.
  Idestova hat napja, hogy megérkezett az ország távoli zugában elrejtőzött városkába, hogy aztán kedélyével, barátságosságával, az anyagiak terén felmutatott nemes gesztusaival egykettőre meghódítsa nemcsak a szálloda vezetését és személyzetét, hanem a település egzisztenciáját is. 
  Idegen létére, az igazgatón kívül, egyedül neki volt felhatalmazása a hotel bármelyik szolgálati helyiségébe való belépésre, a konyhától kezdve az irodán át, egészen az igazgatói szobáig. Ez persze csak jelképes válaszgesztus volt a szálló részéről, hiszen miért járkált volna ki és be bárhová, ha nem volt ott dolga. 
  Milánnak mindenkihez volt egy jó szava, bőkezűen osztogatta a borravalókat, és elnéző nagyvonalúsággal egyenlítette ki a bárhoz beosztott örömlányok esetenként mértéken felüli italrendeléseit. Egyhamar a hotel kedvence lett. Aranyból volt ennek az embernek a szíve, és csordultig a pénztárcája. Testőre és sofőrje, az a nagydarab morózus marha ugyan nyomába sem léphetett kedvesség és bőkezűség terén, de ez mit sem rontott Milán általános megítélésén. 
  Ilyen baráti, mi több, szinte testvéri viszonyok között Milánnak egyetlen kérésébe került, és az igazgató hétfőre lezáratta az éttermet, a háromtagú zenekart huszonnégy órás szolgálatra rendelte be. A konyhaséfet és beosztottjait utasította, hogy aznap kizárólag két fő kiszolgálására készüljenek. Nyomatékkal kérte, hogy a Milán által rendelt vadételek elkészítését életük legfontosabb feladatának tekintsék.
  A többi szállóvendég, elfogadva a lehető legudvariasabb formában kapott tájékoztatást, miszerint az étterem zárt körű rendezvény miatt a nagyközönség számára nem nyit ki, a városban található féltucat éttermeiben egyikében költötte el ebédjét vagy vacsoráját.
  Mindezen előzményekről a külvilágtól sötétítő függönyökkel elszeparált terembe lépő Valentina mit sem tudott. És egyelőre tudni sem akarhatott, mert minden eltervezett mondandóját és cselekedetét azonnal feledte, mihelyt szeme hozzászokott a padlót elborító gyertyák káprázatos fényéhez, és megpillantotta a középre állított asztalnál magányosan üldögélő Milánt. 
  A támlás szék eresztéke parányit pattant, amikor a finom öltönyt viselő férfi felemelkedett, hogy a gyertyák és a pezsgősvödrökbe állított vörös rózsák közötti ösvényen a gyermekét ölelő nő elé siessen, és a terített asztalhoz kísérje. A terem lakkozott padlóján, faltól falig, mindent talpalatnyi helyett meggyújtott gyertyák és bíbor fejű rózsák százai töltöttek ki. A meleget árasztó olvadt viasz sajátos szagával keveredő virágillat mámorító elegye a latin esték hangulatát varázsolta a helyiségbe. Az asztalt borító egyszerű, kockás terítő, a tányérok és az evőeszközök díszítő mintázata, a vázában elhelyezett tarka virágcsokor éppen olyannak látszott, mint annak idején Korzikán. 
  Milán udvariasan megvárta, amíg a nő helyet foglal, majd leült vele szemben. Valentina riadt tekintettel nézte a múltat idéző díszleteket, és nem sok választotta el, hogy mellkasához szorított kisfiával ki ne szaladjon a szállóból. Csapdában vergődő vadnak érezte magát, s fájdalmát tovább növelte, hogy úgyszólván önként sétált a kelepcébe. Azért külön haragudott magára, amiért a tulajdon életénél százszor jobban féltett fiát veszélynek tette ki, amikor magával hozta a bizonytalan kimenetelű találkozóra. 
  Fejét felemelve a komoly arccal őt tanulmányozó férfi mindent tudó szemébe nézett.
Miképpen tehetné jóvá az ellene elkövetett bűneit? Csupa kimondatlan vád ült azon a rezzenéstelen arcon. Hogyan remélhetne itt bármiféle kegyelmet? - szorongott magában, és erősen összezárta a combjait, mert úgy érezte, menten bepisil félelmében. 
  Ez az áldott jó ember nyilván a két lány és a pásztorfiú haláláért teszi felelőssé, meg azért, hogy egy ostoba bosszútól vezérelve, kis híján hosszú évekre börtönbe juttatta. De mi lehet az oka, hogy futni hagyta, és viszonzásképpen nem jelentette fel? Biztosan nem viselkedett volna ennyire nagyvonalúan, ha valamiképp tudomására jutnak a korábbi, húsz illetve huszonegy éves születésnapja "tiszteletére" elkövetett gyilkosságai. Két éven belül két idős, magatehetetlen osztrák férfi élete bánta az ő akciófilmeken cseperedett, emancipált elszántságát. Azóta vajon meddig sodorta, hol szórta szét csontjaikat a vén Duna? S ugyan kinek, és mit bizonyított a rémtettek elkövetésével? Miféle szörnyeteg lapul benne, hogy ilyesmikre képes? Méghogy van igazság a Földön?! Ezen a szemközt csendben figyelő férfin kívül senki sem ismeri őt igazán. Talán azért kereste meg, hogy az áldozatok nevében kései revansot vegyen? Börtönbe juttatja, vagy maga akar ítélkezni? Makacs kitartása és a szürke szemeiből áradó, tettetett közöny inkább az utóbbit valószínűsíti. Na jó, majd meglátjuk. Azért senki kedvéért sem tartja birka módjára kés alá a nyakát! - kavarogtak fejében az álmatlan éjszakáin fogant, a mostani pánikban visszatérő kérdései és gondolatai. 
  Milán figyelmét ez idáig a régen látott nő arcán és alakján bekövetkezett változások leltárba vétele kötötte le, s miután mindent megnyugtatóan változatlannak talált, tekintete a Valentina vállára borulva alvó csecsemő felé fordult. Szótlanul felállt, és a szemközti szék mellé érve leguggolt. Feje épp egy vonalba került a gyerek buksijával. A Milán közeledtére védekezőn megfeszülő, gyanakvóan figyelő nő, látva a férfi szemében felcsillanó szeretetteli érdeklődést, megenyhült. 
  "No lám - gondolta -, apa és fia első találkozása."
  Némi habozást követően átnyújtotta a babát.
  - A fiad - mutatta be egyszerűen a kicsit. 
  Figyelmét nem kerülte el, amint a megindultságát palástolni igyekvő Milán szája szegletében árulkodón rándult egy izom.
  Akár egy drága, törékeny porcelánholmit, féltő óvatossággal vette át az álmában parányi habfoszlányokat szuszogó fiúcskát, és felemelkedett vele.
  - Jól néztek ki együtt - ismerte el suttogva Valentina. Mióta találkoztak, először derengett fel az arcán valami mosolyféle.
- Hogy hívják? Mennyi idős? - érdeklődött hasonlóképpen halkan Milán, bár az állhatatosan összehúzott szemmel alvó gyermektől akár hangosan is beszélhettek volna.
  Miután megtudta, amit akart, intett valakinek. A hátsó traktus homályából egy pincérruhás alkalmazott került elő. Boldogságtól ragyogó zsíros képén látszott, egész idő alatt erre a jelre várt. Szolgálatkész testtartással hallgatta Milán kívánságát, és azonnal intézkedett. Valentina elismerően nézte, amint két ember puha takaróval leterített, kisebb kanapét cipel be, és helyez el az asztal mellett, sebtében átrendezve az útban lévő gyertyákat és virágos vödröket. Amikor végeztek, szó nélkül eltűntek arra, amerről jöttek. A kisfiú, gondos anyai kezektől betakargatva, folytathatta gondtalan pihenését.
  A férfi újabb intésére ismét előkerült az imént intézkedő főpincér. Kisvártatva, valahonnan a háttérből, visszafogott hangerővel felcsendült a Valentina fülének Korzikáról ismerős, érzelmesen vidám dallam. A zenei belépővel kezdetét vette az ételek és italok szervírozása.   
  A felszolgált menü pontosan egyezett az evisai kiskocsmában fogyasztottakkal, s a palack oportói évjárata is azonos volt korzikai társáéval. Mindezt a kehelynyi vaníliás-banános fagylalt tetőzte be. A csendben elfogyasztott délelőtti ebéd után a nő parányi szorongással, ugyanakkor kíváncsian várta, mi lesz a különös vendéglátás böjtje. Hiába fogyott el az utolsó cseppig a kiváló bor, s állt az üres palack helyén a következő teli üveg, egyik fél sem látszott jó kedvűnek. Az asztal közepén égő gyertya sárga lángjába meredő, ujjával az üres borospohár peremén köröző férfi érthetetlen némasága növekvő feszültséggel töltötte el a nőt. Elsápadva tapasztalta, hogy keze-lába, sőt a gyomra is mind erősebben remeg a lassan leplezhetetlenné váló félelemtől. A gyertyák keleti táncosnők módjára hajlongó fényfoltjaitól káprázó szeme előtt egymástól elszakadni látszottak a fojtogatóan fülledté vált étterem falai. Az asztal és terítéke, de Milán, sőt a tulajdon gyermeke is gyorsan zsugorodva távolodtak a jégbe fagyott testétől. 
  - Hozzám jössz feleségül? - hangzott el a végtelen űrből érkező, nyugodt hangon feltett kérdés, amitől a káprázataival viaskodó Valentina majdnem leájult a székéről. Még összeszedte magát egy elfogódott "igen" kimondására, aztán Milánnak kellett elkapnia, mielőtt az asztal alá alélt volna. 
  A drámai végszóra feldúltan betoppanó testőr, egyben sofőr és úgyszólván mindenes megnyugodva látta, hogy rémálma mégsem vált valóra, s a gondjaira bízott fuvar nem veszett el. Az okos nő ugyan kijátszotta az éberségét, de valahogy mégis a rendeltetési helyére érkezett. 
  Szerencsésnek mondhatta magát, mert ahelyett, hogy a nő körüli ügyetlenkedése miatt fejmosásban részesült volna, az ájult Valentina élesztgetésével foglalkozó főnök egy pillanatra félrehívta, és egy többrétegű papírba bugyolált üvegpoharat nyújtott át, azzal a megbízással, hogy haladéktalanul juttassa el a jelenleg a fővárosban tartózkodó ügyvéd barátjához. Most, azonnal. Aztán sürgősen jöjjön vissza.
  Ahogy az ügyet ennyivel megúszó megbízott elpárolgott az érthetetlenül nagy becsben tartott pohárral, az éledező nő további ápolását a személyzetre bízó Milán máris hívta a barátját. Egyrészt jelezte a küldemény rövid időn belüli érkezését, másrészt közölte a pohárral kapcsolatos teendőket. Kérte, hogy a nyilván nem egészen legális csatornákon lebonyolítandó vizsgálat eredményét kizárólag vele ossza meg, a poharat utóbb semmisítse meg. A rendőrséget semmiről se informálja. 
  Kora estére, mire a fővárost megjárt Jaguár ismét a szálló parkolójában pihent, telefonon megérkezett a válasz: a poháron található ujjlenyomatok kétséget kizáróan megegyeznek a Milán kipakolt lakásában hátrahagyott idegen ujjlenyomatok egyikével. Az információtól elégedettnek látszó férfi udvariasan megköszönte a gyors és hathatós segítséget. Még néhány magánjellegű mondatot váltottak, aztán szívélyesen elbúcsúztak egymástól.
  Milán másnap délelőtt a szállóba költöztette a múló rosszullétből nyomtalanul felépült jövendőbelijét és kisfiúkat. A Valentina által bútorozottan bérelt lakásból mindössze két bőröndnyi ruhafélét, gyerekjátékokat, tisztálkodási eszközöket, valamint a kiságyat és a babakocsit kellett átszállítani. 
  Az akaratos vérét nem tudni pontosan, melyik ágon örökölt gyermeket az új helyszín sem billentette ki életritmusából. Éjszakánként, a legváratlanabb időpontokban éppolyan követelőzően sírt fel, mint korábbi otthonában. Anyja persze azonnal ugrott a hangra, s ez a kiszámíthatatlan mozgalmasság némi komikus ízt vitt az átellenben elhelyezkedő franciaágy tűrőképességét tesztelő Milán és Valentina szeretkezéseibe. 
  Hajnali négyre minden fronton beállt a tűzszünet, viszont a törődött testtel, gyulladt szemmel ébredő szülők nem merték vállalni az eredeti állapotában helyreállított étteremben való nyilvános reggelizés kockázatát. A szobájukba rendelt, bőséges hidegtálat szervírozó pincér egyetlen csodálkozó pillantása meggyőzte őket döntésük helyességéről. A finomságok bekapkodása, valamint a fiúcska körüli szokásos teendők elvégzése után kimerülten hanyatlottak vissza a gyűrött takarók közé. A kulcsra zárt ajtó külső kilincsén délig ott fityegett a "Kérem, ne zavarjanak!" feliratú tábla.
  Az elkövetkező hétvégét, a családias kisvárosi szálloda személyzetének őszinte bánatára, a jövőbeni család már a fővárosban, Milán kívül-belül nemrég rendbe hozott házban töltötte. A házat, úgymond először, bejáró Valentina nem bírt betelni a kiválóan tervezett épületet körülvevő tágas térrel, és a legmodernebb háztartási gépekkel felszerelt konyhával. A két hatalmas fürdőszoba, ahol nem is hagyományos kádak, hanem kétszemélyes medencék vártak a belépőkre, kiváltképp elkápráztatta. Csillogó szemekkel mérte fel a meghitt és nyugalmas éjszakákat ígérő közös hálószobát. Az emeleti nagy erkélyről hosszasan csodálta a szenzációs városi panorámát, a földszinti teraszt rengeteg virággal képzelte benépesíteni. 
  Az őszinte megértést tettető Milán jóízűen kacagott a nőiesen szertelen lelkesedés láttán. Joviális szerepéből akkor sem billent ki, amikor a magáról megfeledkező jövendőbelije, egy váratlanul kiégett villanykörtét kicserélendő, szolgálatkészen robogott le a földszinti kamrába új izzóért. Abba a kis oldalhelyiségbe, amelynek létezéséről és rendeltetéséről, elméletben, nem lehetett tudomása. A hibán kapottak feszült arckifejezésével visszaérkező nő figyelmét Milán egy ügyes húzással terelte el. Míg Valentina odalent keresgélt, a férfi a kiégett izzó peremével szándékosan megvágta a kézfejét, s a véletlen balesetnek beállított incidensből keletkezett seb fertőtlenítését és bekötözését a segédorvosi tapasztalattal rendelkező nőre bízta. Ezzel együtt, Valentina érzékelhetően óvatosabbá vált, s minden erejével azon volt, hogy a jövőben kerülje a hasonló baklövéseket. 
  Az összeköltözésüket követő negyedik hétvégén, hátuk mögött a meghívottak szűk körével, ott álltak az ezernyi levezényelt ceremóniától kiégett anyakönyvvezető előtt, hogy különös körülmények között indult, és a későbbiekben fordulatokban gazdag kapcsolatukat a boldogító igen kimondásával tegyék törvényessé. 
  A tízperces szertartást a Milán édesanyja ölében ücsörgő, immár négy hónapossá cseperedett fiúcska megállás nélkül végigüvöltötte, amit akkor és ott a megjelentek többsége csuda hercig, az ünnepséget még inkább feldobó eseménynek értékelt. Az esküvő két főszereplője ennél nagyobb jelentőséget tulajdonított a szűnni nem akaró sírásnak. Az újdonsült férj olvasatában a kis Nostradamusból áradó sivalkodó hangok a bukásra rég rászolgált anya rekviemjének bevezető részét képezték. Érdekes módon, Valentina valami hasonlóra asszociált, amikor magára nézve rossz ómenként, mintegy végső figyelmeztetésként fogta fel gyermeke zajos megnyilvánulását. Ám egy esküvőt mégsem lehet holmi lappangó megérzésre hivatkozva lefújni, s elhessentve az ünneprontó gondolatokat, ajkát odaadóan nyújtotta hitvesi csókra urának. Sorsa ezzel megpecsételődött.
  Abban kétségtelenül igaza volt Milán súlyos betegségből felgyógyult, régi vitalitásával intézkedő édesanyjának, hogy a családnak, különösképpen a vérségi jogon adoptált kisgyereknek, állandóan kéznél lévő segítségre van szüksége. Ez nem jelenti azt, így a mama, hogy a természetes anyai teendőket is másra kellene átruházni, épp ellenkezőleg. Házvezetőnőt pontosan a családra fordítható, minél több szabadidő elérése miatt szükséges alkalmazni. Persze mindjárt ajánlott is valakit, történetesen a személyes ismerősi köréből. Öreg, megbízható, jóindulatú bútordarabot, aki egész életét mások kényelmének rendelte alá, s aki mindig hűséggel szolgálta alkalmazóját.
  - Jöhet - vágta rá a fia, mielőtt anyja igazán belefoghatott volna barátnője erényeinek ecsetelésébe, és munkája előnyeinek vég nélküli sorolásába. - Jöhet. Majd kialakítunk számára egy kisebb szobát, a fizetésről pedig biztosan megegyezünk egymással. Rendben, anyám? 
  A frissen házasodott Milánnak egyébként egyik napról a másikra vadonatúj hobbija támadt. Méghozzá nem is egy, hanem mindjárt kettő. Hogy honnan, milyen ihlető forrásból származott Skandinávia, azon belül elsősorban Norvégia kopár hegyekkel teli, jeges fjordok által szaggatott földje iránti érdeklődése, nem tudni. Kárba veszett minden kitartó puhatolózás, később pedig nyílt faggatózás, Valentina sehogy sem tudott egyenes választ kicsikarni urából. Ilyenkor a témával foglalkozó könyvek takarásából előbújó férfi széttárta a karjait, és kíváncsi asszonya unszolására tréfásan annyit válaszolt, hogy megálmodta. 
  A másik legalább ilyen, ha nem meglepőbb húzása a hegymászás, annak is egy speciális változata, a sziklamászás sportjának felfedezése volt.
  A Valentina részéről ez idáig kiszámíthatónak, esetenként befolyásolhatónak elkönyvelt Milán egyre-másra szállította a meglepetéseket, amelyek kiváltó motivációjára éppúgy képtelen volt rájönni, mint férje mesés vagyonának gondosan titkolt eredetére. Különösen ez utóbbi talány okozott számára komoly fejtörést. De miután Milán és édesanyja, egyfajta hallgatólagos dacszövetséget alkotva, tapintatosan érzékeltette vele, hogy érdeklődésével olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze, a békesség kedvéért lemondott az oldalát furdaló kérdés tisztázásáról.  
  Milánnak szerfölött tetszett az a kettős szerep, amelybe élete ezen szakaszában sodródott. Úgy lehetett a családja iránt elkötelezett, feleségét és gyermekét minden lehetséges módon kényeztető férj és apa, hogy önálló mozgástere eközben alig észrevehető mértékben csökkent. 
  Ha az időjárás engedte, márpedig ezen a szélességi fokon a nyár eleji viszonyok általában kedveztek a szabadtéri időtöltéseknek, hetente kétszer a városhoz közeli sziklás hegyoldalak, elhagyatott kőbányák felé vette az irányt. Ilyenkor a garázsban pihentetett, fél évvel korábban vásárolt Jaguár helyett a másik kocsival, a kalandos idők néma tanújaként nagy becsben tartott Mazdával állt az udvarra, és a csomagtartót telepakolta a külföldi katalógusokból összeszedett méregdrága hegymászó felszereléssel. Oktatójával, a hozzá képest feleannyi idős, hóbortos francia bajuszt és szakállt viselő fiatalemberrel telefonon egyeztetett helyszínen és időben találkoztak, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet a merészen égbeszökő kőfalakkal. Milán unszolására nagy ritkán Valentina is velük tartott. Ha a tartalékfelszereléssel olykor nekiveselkedett a kőfejtők Naptól hevült, szemfájdítóan vakító szikláinak, csak becsületből tette, az általa értelmetlennek tartott szenvedésben nem lelt örömöt.
  Nyár derekára, noha csak szűk két hónapja éltek közös fedél alatt, Milán és Valentina az összecsiszolódott, régi házastársak mintaszerű életét élve, joggal vívták ki közeli és távolabbi szomszédaik szimpátiáját. Ha a hegyvidék csöndes utcáin vasárnap délutánonként megjelent a gyerekkocsit toló pár, a szembe jövők mosolyogva köszöntek nekik, s ők készséggel viszonozták az ismerős vagy ismeretlen emberek üdvözlését. A kellemes megjelenésű, barátságos modorú férfi és szép arcú, hibátlan alakú felesége, amint lezser nyári öltözékükben derűsen társalogva tolták maguk előtt a babakocsit, benne a környező világ apró csodáit tágra nyílt szemmel felfedező, tündéri kicsinyükkel... szóval, a legbőszebb kritikus sem talált volna szemernyi makulát e mesekönyve illő családi kép láttán. Ők voltak a környék sztárcsaládja, mindenki kedvencei. Kiválóan illettek a hármójukat boldogan befogadó finom környezetbe.
  Ekkortájt, július közepe táján, a két négyzetkilométeren belül legkedveltebb házaspár életének eseményei felpörögtek. Közeledett augusztus hava, s még az esküvő előtti megállapodásuk értelmében e hónap derekára tűzték ki az időben kissé eltolódott nászútjukat. A kényszerű kivárás praktikus megfontoláson alapult, ugyanis a szülők idegenkedtek a gondolattól, hogy három hónapos gyermeküket egy átmeneti időre bérelt, vadidegen gondozónőre bízzák. Más a helyzet egy féléves kisfiú esetében.   
  Szerencsére a megbízható dajka felkutatása miatt egy percig sem fájt a fejük. A házvezetőnő tenyeres-talpas kisebbik lánya, ez irányú képesítése révén, és az anyja garanciája mellett, alkalmasnak látszott a feladatra. Mivel épp új állást keresett, kapóra jött a jól fizető lehetőség. A szülők távollétében a család szeme fényének fizikai védelme a gyerek személyi testőrévé avanzsáló, rémisztő méretekkel és izomzattal rendelkező mindenes kötelessége lett. Szintén reá hárult az épület és a benne tartózkodó nők biztonságának szavatolása.
  Az indulásig rengeteg elintéznivaló várt a házaspárra, de legalább az útvonal kijelölésében gyorsan dűlőre jutottak. Célja elérése érdekében Milán kezdetben minden érvelési tudományát bevetette, aminek eredményeként Valentina is belátta, hogy a mindkettőjük által eléggé bejárt mediterrán térség helyett, a változatosság kedvéért, ezúttal nem ártana északon, Skandináviában körülnézni. A sorban előhúzott utazási prospektusok színes fotóiról áradó, egyszer békés, máskor vad tájak ügyesen váltogatott látványa a nőben is kalandvágyat ébresztett. Észre sem vette, hogy ura addig-addig terelgette, manipulálta a gondolatait, míg elérte, hogy elsőként az asszonyka mondta ki Norvégia nevét. 
  - Jól van - bólintott rá megkönnyebbülten Milán. - Legyen kívánságod szerint - tette hozzá képmutatóan, és arcon csókolta feleségét. Holott már vagy két hete pontosan rögzített menetrendet dolgozott ki a norvégiai kiruccanásuk idejére.
  Elméleti és gyakorlati oktatója megelégedésére, Milán az utóbbi hetek kitartó edzésmunkájának betudhatóan elérte, sőt meghaladta az alapfokú hegymászói szintet, és jó úton haladt a középszintű vizsga eredményes letétele felé. Férje ez irányú erőfeszítései láttán Valentinában lábra kapott a gyanú, miszerint hazatérésük után férje előáll valamelyik magasabb európai hegycsúcs meghódításának ötletével.
  "Jövőre talán Savoiába utazunk a Mont Blanc, vagy Svájcba a Matterhorn tetejére kitűzni a családi zászlót" - zsörtölődött magában. 
  Férje újabban másnaponként eltűnt valamerre az oktatóval, és este holtfáradtan, de elégedett képpel zuhant be mellé a hitvesi ágyba. Megszállottként gyakorolt hobbija mellett mintha még a fiával való törődése is háttérbe szorult volna.
  Augusztus egyik hétfőjének hajnalán elérkezett az indulás várva várt perce. A kisfiától puha csókkal búcsúzó asszony beült a hosszúnak és strapásnak ígérkező útra előkészített Mazdába, de kis híján máris kiszállt a hátsó üléseket ellepő hegymászó felszerelések láttán. Férje tíz percen át nyugtatgatta és becézgette, mire az elrontott nászút miatt elkeseredett nő úgy-ahogy lecsillapodott. A volánt szorongató Milán szája kiszáradt, mire kék vizű fjordokban való motorcsónakázást és vízisízést, tengeri vitorlázást, augusztusi síelést és korcsolyázást, sarkkörön túli sétarepülést, rénszarvasversenyt, egyszóval fűt-fát ígérve helyreállította a kisfia távollététől amúgy is előre szorongó nő kibillent lelki egyensúlyát. 
  Mire Valentina könnyei felszáradtak, és kocsijukkal a nyitott főkapu felé araszolva búcsút intettek a családi jelenet végét illedelmesen kiváró személyzetnek, a város magasabb pontjain fekvő házak ablakain megcsillantak a kelő Nap első sugarai. A domboldalban tekergő úton ilyen, némi pátosszal ünnepélyesnek mondható fénykíséret mellett gördültek egyre alább és alább. Két kilométerrel odébb elérték a sztrádát. A kocsi kerekei, mint jó harci mének a csatamezőn, nyihogva lódultak neki a meghódítandó messzeségnek. 
  Másfél nappal később, kedd délben ráhajtottak a Kattegat déli szorosa felett átívelő, a dán Helsingört a svéd Helsinborggal összekötő impozáns tengeri hídra. További hatórás, váltott vezetés után elérték a norvég főváros, Oslo központjában épült, a királyi palotának helyet adó Slottsparken alkonyi fényektől vérvörös fűzfáira néző, elegáns Stavanger hotelt.
  A nagy nekilódulást követő fáradalmakat két nap alatt kipihenték. Eközben a forgalmas kikötőbe torkolló utcákon sétálva, illetve a környék apróbb szigeteit érintő vízibuszozásra befizetve ismerkedtek Oslo és körzetének fontosabb látnivalóival.
  Szükségük volt erre a kikapcsolódással egybekötött szusszanásnyi pihenőre, mert a Milán által ideális fekvésűnek talált Mo városa, északi irányba tartva, még bő nyolcszáz kilométerre volt tőlük. A férfi szerint Mo azért látszott tökéletes úti célnak, mert kiváltságos földrajzi helyzete révén a környékén összpontosult minden olyan jellemző, ami Skandinávia neve hallatán az embernek eszébe juthatott. Az északi sarkkör jelképes vonala alig ötven kilométerre húzott el az útleírások illusztrációiból ismerős Ranafjord keleti csücskében fekvő városkától, a délre eső svéd határ még ennél is közelebb volt. Három égtáj felé kétezer méter magas, a nyár vége felé is derékig hófödte hegyek emelkedtek, az óriások lábánál húzódó völgyekben sötétkék színű tavak nyújtózkodtak. Jéghideg vizük változatos méretű szigeteket ölelt át, amelyeken a szűnni nem akaró nyugati szél zsarnoki felügyelete alatt az északi fauna és vegetáció egyedülálló példányai nevelkedtek. A vízválasztó nyugati oldaláról mély hasadékokkal szabdalt, nehézkes mozgású gleccserek indultak az édesvizű tavak és a sós tenger felé, hogy aztán lejjebb érve, hatalmas robajjal jókora tömbök váljanak le róluk, többméteres hullámokat vetve a nyugalmából felriasztott víz felszínén. A kontinens eme, kimérten zord és fagyos része valóban alapjaiban ütött el a déli vidékek ellentmondást nem tűrően burjánzó, minden színével, hangjával és illatával az egyszeri élet dicséretét zengő megnyilvánulásaitól.
  A városban történő megállapodásukat követő két hét az otthoni ígéretek valóra váltásának jegyében, boldog egyetértésben telt. A gazdagság határokon átnyúló, lehetetlent nem ismerő ereje itt is érvényesült, s a pénz nyújtotta korlátlan lehetőségek mámorában egyre gátlástalanabbul követelőző Valentina jellemének metamorfózisa sokat könnyített a Milán lelkiismeretét nyomasztó terhen. 
  A férfi által korábban beígért programok rendre teljesültek, ez irányú reklamációnak helye nem lehetett. A repülőgépen soha nem ült Valentina számára a legnagyobb élményt a sarkkörön messze túl fekvő Narvikba való utazásuk jelentette. A nyolcszemélyes, bérelt gépen a kétfőnyi személyzeten és rajtuk kívül nem tartózkodott más. Leszámítva a levegőbe emelkedésnél és a landolásnál jelentkező kisebb kellemetlenségeket, a nő a kerek ablakhoz tapadt arccal, önfeledten élvezte az alattuk elterülő, verőfényes táj szépségeit.
  A Mo és Narvik közötti mintegy négyszáz kilométeres távolságot egy óra alatt letudták, miközben Valentina, talán saját bátorságát erősítendő, félig kiürített egy üveg Jack Daniel's-t. Az ital ára beletartozott a gépkölcsönzés összegébe. Milán józanul távol tartotta magát az erős whisky fogyasztásától. Ezzel bölcs előrelátásról tett tanúbizonyságot, mert a narviki reptéren rájuk váró, bérelt Audiba való beszálláshoz a kellőképpen kiütött Valentina navigációs képességei kevésnek bizonyultak. Azért, mire odaértek a zöldes színű hullámoktól ostromolt tengerpart meredek sziklájára épített luxusétterembe, a nő lábai nagyjából visszaszerezték állóképességüket, és nem gabalyodtak folyton egymásba. A világoskék szemű felszolgáló kritikus pillantására Valentina fejéből egykettőre kipárolgott a szeszgőz maradék mámora, s a főfogásként felszolgált, mártással leöntött főtt tőkehalat már az ilyen drága helyeken elvárt eleganciával vette magához. 
  A visszaúton a félig emésztett, mártásos tőkehal ugyan a pergamenzacskó alján kötött ki, de ez a bosszantó kis affér mit sem vont le a repülőutat szervező Milán jóakaratú gesztusának értékéből.
  A férfi szeme nászútjuk során akkor rebbent első ízben rosszallóan, amikor a Ranafjord torkolatánál fekvő szigetek körüli vitorlázással, motorcsónak vontatta ejtőernyőzéssel, este a helyi kaszinó meglátogatásával, és a már szóba került narviki kiruccanással telt két nap után, egy lefekvés előtti estén, a Norvégia térképét szórakozottan tanulmányozó asszony ujja a partoktól félezer kilométerre fekvő Spitzbergák szigetcsoportra bökött. Oda szeretne repülni, jelentette ki határozottan, de hogy mi oknál fogva, arra később sem tért ki. 
  Milán, miután összeráncolt homlokkal hosszasan bámulta a gyűrött térképet, tűnődve nézett fel a jó dolgában láthatóan unatkozó, túlzó kívánságok felé orientálódó feleségére. Rendben, idáig boldogan teljesítette minden elvárását. Eddig is kisebb vagyont költött új smukkok vásárlására, amiért Mo összes ékszerésze előre köszönt neki az utcán. Ez rendben van. De, elnézve Valentina dacos tekintetét, konokul összezárt ajkainak vékony vonalát, e felett a Spitzbergák-dolog felett mintha nem is az értelmetlen pénzszórás gyanújának árnyéka lebegne. A buta óhaj mögött inkább a rovására menő, irigység gerjesztette, tudatos károkozás sejlett fel. 
  "Hát már ennyire vagyunk? Még hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét!" - dühöngött magában. 
  Nyelt egyet, aztán a recepciónál intézkedett. A narviki kiruccanást levezénylő magántársaságnál telefontolmács segítségével megrendelte az asszony búcsúajándékának szánt utat. Ideje volt befejezni a megkezdett művet.
  Nemcsak Milánnak, az égieknek sem lehetett ínyére Valentina minden szeszélyének teljesítése. A következő nap komoly vihar kerekedett a szigetek körüli térségben, és a könnyű kisgépekkel rendelkező légitársaság, a foglaló visszautalása mellett, kénytelen volt lemondani a megrendelt járatot. 
  A férfi nemigen rágta magát a fordulaton, hiszen eleve nem volt kedve az újabb repüléshez. Az asszony annál kevésbé rejtette véka alá bosszúságát, és az eseten kiborulva, kisebb jelenetet rendezett. Mintha férje tehetett volna az időjárási anomáliáról.   
  Milán, bár titkon kárörvendett a dolgok alakulásán, megkísérelte felvidítani a járat visszamondását személyes vereségként megélő nőt, és felajánlott egy délelőtti kirándulást a kocsival órányi járásra emelkedő Svartisen ormai közé. Ha mindez nem lenne elég, délutánra helikopteres sétarepülést ígért a közelebbi fjordok fölé. A mindkét ajánlatra vonatkozó visszautasítás hangneme aztán felszínre hozta a kettejük között lappangó ellentéteket, aminek következtében a megbántott férfi felpaprikázott hangulatban vágta be maga után a Mazda ajtaját. 
  Alig vágott neki az útnak, a vidáman pörgő kerekek barátságos duruzsolása máris csillapította indulatát, és amikor tülkölve elhaladt a sarkkört jelző hatalmas tábla mellett, javában fütyörészett egy kamaszkora óta feledésbe merült, az emlékek útvesztőjéből váratlanul kijáratra lelt dallamot. A kisebb tengeröblöket kanyarogva kerülgető, a nagyobbakat magas hidakkal átszelő országúton mérsékelt forgalom mellett, jó tempóban haladt. 
  Az indulás utáni ötvenedik percben letért a hegyek közé tartó, elhanyagolt, és ennek megfelelően kihalt mellékútra. Jó tíz perccel később kifogyott alóla a téli fagyoktól töredezett aszfalt, s attól fogva a ritkás fenyvesen átvágó út a legelvadultabb, kátyús ösvényben emelkedett tovább, fel a hóhatárig. Egyszerre ennek is vége szakadt, mert egy viszonylag friss, pár hetes hegyomlás hordaléka akadályozta a továbbhaladást. A másfél méter magas, három méter széles föld- és kőhalom mögött párban futó régi keréknyomok látszottak, de Milán nem követ hordani ruccant ide Moból, s még csak nem is a szállongó hópelyheket arcába vágó, csípős levegő miatt. Itt, a sarkkör közelében, a tengerszint fölött mintegy másfél ezer méter magasan, semmi sem utalt a tengerpart mentén és a délre eső völgyekben még tartó nyárra. 
  Körbenézett, és megborzongott a felette élettelen-fehéren magasodó, barátságtalan hegycsúcsok láttán. Nem sok időt szánt a haszontalan nézelődésre, ennél sokkal fontosabb elintéznivaló miatt autózott idáig. Magára kapta bélelt dzsekijét, sietve felvette az otthoni kőfejtőkben bejáratott túrabakancsát, és a csomagtartóból kivett, vállára vetett hegymászó felszereléssel nekivágott a szemközti hegynek.
  A jég masszív habarcsa által szétválaszthatatlanul összefagyott kőtörmelékkel megszórt kaptató meredekebb volt, mint amilyennek lentről látszott. Az alaposan megizzadt férfi fújtatva állt meg egy percre a bokán felül érő hóban. Miközben az első elérendő célként kitűzött havas hegynyereg alig közeledett, a kavargó hópelyhek mögött borsószemmé zsugorodott a torlasz előtt parkoló autó. A fáradhatatlanul dolgozó szél ide-odadobálta a könnyű porhót, amelynek lenge függönyén erőtlenül bukott át a napfény.
  Derekán a feltekert kötéllel és a ráaggatott biztosítókkal, hátán a dugig tömött vízhatlan zsákkal, újra nekigyürkőzött az emelkedőnek. Semmiféle nyom nem jelezte az amúgy is hóval takart sziklaösvény vonalát, a legrövidebb út megtalálásában inkább csak a megérzésére hagyatkozhatott. Hogy a látszat ellenére mégiscsak sokat letudott a nyereg felé tartó kaptatóból, azt nemcsak a testéről szakadó verejtékmennyiségből és a fokozatosan növekvő légszomjából vette észre, de megérezte a hágón átbukó, mind viharosabbá váló szél nyomásán is. A teste melegétől megolvadt és újrafagyott hótól a tüskehajára húzott kötött sapkán vékony jégréteg képződött, nyírt bajszáról apró jégcsapok lógtak leheletének odafagyott párájától.
  Kétezer méteres magasságba érve hirtelen alábbhagyott a szél ereje, a vihar perceken belül elült. Mire felért a tisztára söpört nyeregre, az orra hegyét maró hidegen kívül minden megpróbáltatásáról elfeledkezett. Fáradtságtól remegő lábai előtt hosszan és szélesen kígyózott Skandinávia egyik legnagyobb gleccsere, a Glom, ami északnyugatnak tartva, a hasonló nevű fjordnál szakadt a Jeges-tengerbe. A szája elé tekert sálon át gőzfelhőket fújtatva végigjártatta tekintetét a jégvilág eme ritka csodáján, aztán, türelmetlenségében nem bírva magával, még egyre zihálva, aláereszkedett a hegyhát túloldalán. Ezen az oldalon rövidebb volt az út, mert a nyereg alatt ötven méterrel máris elérte a méltóságteles, néma jégfolyam szélét. 
  A tetején hófehér, a vékonyabb, taréjos részeken világoskék színű gleccserszakaszt legalább háromszáz méter szélesre taksálta, amely felfelé, a "forrás" irányába szűkült, alább azonban még inkább kiszélesedett. Felszínén az általa kitöltött völggyel párhuzamos, hosszanti repedések mélybe nyúló üregeinek torkolatai sötétlettek. A zegzugosan kanyargó jégtölcsérekbe hulló kő néha kétszáz métert is vergődött faltól falig, mire elérte az évezredek óta gyalult völgy fenekét. 
  Dél körül járt az idő. Igyekeznie kellett, ha mielőbb végezni akart a terep tanulmányozásával, és még alkonyat előtt vissza akart érni a szállodába. Hátizsákjából előszedte a fű alatt vásárolt, éjjel is látó katonai távcsövet, és végigpásztázta a gleccser egyenetlen hátát, meg a súrlódó jég által függőlegesre mart túloldali sziklafalat. A jég széle, és a sávosra kopott, sötét kőzet találkozásánál megakadt valamin a szeme. A céltárgy pontos távolságának bemérésére is alkalmas távcső adatkijelzője kétszázhatvan métert mutatott, vagyis ilyen messze volt az a fal tövénél húzódó sötétkék sáv, ami jelentősebb méretű jégrepedés árulkodó jele szokott lenni. 
  "Igen, az talán megfelelő lesz" - biccentett elégedetten Milan. 
  Leült a hóba, és bakancsára csatolta a jégfalon való mászást megkönnyítő, acéltüskékkel kivert talpat. Jobbjába kapta a csákányát, és óvatosan rálépett az üvegkeménységű jég hátára. Félórájába telt, mire az útjába eső kisebb-nagyobb szakadékok kerülgetésével elérte a távcsövön kinézett helyet. A lendületesen levetett hátizsákot véletlenül majdnem egy tátongó kürtőbe dobta, és amikor a lábfejével ösztönösen utána kapott, a bakancs orrán fennakadt súly kis híján a mélybe rántotta. Káromkodva guggolt a végre biztonságba helyezett csomag mellé. Egyik oldalzsebéből két guriga, feliratuk szerint 6-8 kilogrammos halak kifogására alkalmas, közönséges horgászzsinórt vett elő. A damilszálak szabad végeit összecsomózta, az egyik műanyag dob lyukas közepébe ólomsúlyt erőltetett, és a koccanó hangok kíséretében eltűnő hevenyészett mélységmérőt aláeresztette az óriási torokként tátongó résben. Már a második dob háromnegyedéről is lefutott a folyamatosan adagolt zsinór, mire az addig feszes damil meglazult, és az ólomnehezék többszöri rángatásra sem volt hajlandó alább ereszkedni. A sötét jégtorok több mint százötven méternyi zsinórt nyelt el.
  "Ennek elégnek kell lennie" - vélte a férfi, mialatt gyorsan felcsévélte a damilt. Az elkerülhetetlennél több nyomot nem hagyhatott maga után. 
  Ismét hátára vette a zsákját, és beverte az első kampót a kemény kőzet vékony repedésébe. Két perccel később, akár egy merülésre készülő búvár, mély levegőt vett, és megkezdte leereszkedését a jégfalú kürtőben. Az első tizenöt métert követően, az addig szinte függőleges falak néhány fokkal megdőltek, nemsokára pedig negyvenöt fokos szögben lejtett a szilvamag keresztmetszetűre torzuló járat. Már olyan mélyen járt, ahová alig hatolt le természetes fény, amikor egy újabb fordulónál a jeges csúszda egyenesen a zúzmarás sziklafal irányába tartott. Az út innentől kezdve, a nagy teljesítményű elemlámpa fénye mellett, a gleccser és a szikla közötti, éles kiszögellésekkel tarkított résen át vezetett egyre alább. Az újabb és újabb kampók beverése, a körültekintő ereszkedés és a szerelés folytonos igazítása sok időt vett igénybe, de a lefelé irányított lámpa sugara végül a napfény és ember által talán sohasem érintett talajra vetült. 
  Kegyetlenül hideg és sötét világban találta magát. Szemében rémült kíváncsiság tükröződött, ahogy körbefordult a szűk kriptára hasonlító jeges pokolban. Nagyon fázott. De hiába forgolódott és topogott a valamelyest kiöblösödő kürtő alján, a csontig hatoló fagy lehelete védhetetlenül átszúrt a ruházatán.
  Időről időre, hol közelebbről, hol távolabbról, hátborzongató hangok éledtek. A széles repertoár a csöndes gyereksírástól a fékező vonatkerekek sikításán keresztül a táblán megszaladó kréta gyűlölt hangjáig terjedt, pedig csak a Föld vonzerejének lomhán engedelmeskedő, lassan mozduló jégtömeg súrlódott a grániton. Ám mire a lélegzetvisszafojtva hallgatózó Milán rájött a magyarázatra, néhány ősz hajszállal több lett a fején. 
  Bár a percek múlásával egyre inkább kívánkozott a feje felett elérhetetlen távolságban ragyogó napvilágra, a véletlen akaratából kénytelen volt meghosszabbítani az éjféli temetőnél is barátságtalanabb környezetben tett látogatását. Ugyanis egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően a lábhoz tett hátizsák egyszer csak eltűnt a szikla oldalüregében. Egy másodpercig nem értette, mi történt, aztán, hogy körbevilágított, észrevette a térdmagasságig érő, s ugyanolyan széles bejáratot. Letérdelve bekukkantott a különös helyre. A szűkös bejárati nyílás mögött, a falakon ide-odacikázó lámpafényben egy tágas barlang képe bontakozott ki. Hasra vetette magát és bekúszott a résen. Odabent nyugodtan kiegyenesedhetett, sőt akár ugrálhatott volna, ha úgy tartja kedve. Mint ahogy nem tartotta. Ahelyett ugyanis, hogy sziklarajzokat keresve jobban szétnézett volna az utoljára talán az ősember által látogatott helyen, a rátörő klausztrofóbia lélekölő pánikjában felkapta megtalált hátizsákját, és amilyen gyorsan lehetett, elhagyta a nyomasztóan ható üreget.
  Isten szabad ege alá igyekezve, miközben gyötrelmes csatát vívott a minden pillanatban kitörni készülő pánikkal, sorra kihúzgálta és övére aggatta a korábban bevert cövekeket. A nagy igyekezetben percre annyi idő alatt tette meg a felfelé vezető utat, mint egy órája a lefelé tartót. 
  A napfényre és a friss levegőre érve arcán egykettőre feloldódott a páni félelem fehér máza, s helyét az egészséges bőrszín pirospozsgás bevonata foglalta el. Az utolsó cöveket is kirángatta a falból, és a hátizsákjába süllyesztette. A kocsijáig tartó távolság leküzdése gyerekjátéknak tűnt az addigi megpróbáltatásokhoz képest. Miután hűségesen várakozó autójában kellőképpen kifújta magát, cipőt váltva és a ruházatát rendbe szedve visszavedlett korábbi önmagává.
  Délután ötkor a teáját szürcsölte a szálló bárjában, és, háta mögött a panorámaablakon beszivárgó északi nyárvég korai szürkületével, derűs arccal hallgatta az előkerült férjének igencsak örülő, megbékélten konyakozó asszonya csacsogását. Amikor a Milán reggeli elviharzásából született feszültségét magából végeláthatatlan mondatokban kibeszélő Valentina kifogyott a szuszból, férje vette fel a beszélgetés elejtett fonalát. Mintha csak a nejét akarná szórakoztatni, jobb kedvre deríteni, a hegyek között tett látogatását vidám kalandként megélt történetként adta elő, időnként felnevetve egy-egy rázós szituáció utólag komikusnak ható emlékén. Szívesen válaszolt a téma iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító nő közbevetett kérdéseire, örömmel konstatálva magában, hogy a hal bekapta a csalit. 
  A bárban tartózkodók többsége rég elvonult vacsorázni, de Milán még nem fogyott ki a történeteiből. A konyaktól alaposan megéhezett Valentina pedig, noha kezdte sokallni férje lelkes beszámolóját, odaadóan hallgatta. A világért sem reszkírozta volna, hogy egy étkezésre utaló célzással megbántsa az épphogy megbékített kedvesét. Egy idő után a férfi észrevette magát, mert elnézést kérve, pajtáskodva nyújtotta a karját, és kiéheztetett feleségét átkísérte a finom ételek illatával csalogató étterembe. A vacsora alatt addig-addig célozgatott egy akár már másnap megejthető, közös kirándulásra mai kalandjai helyszínén, hogy az asszony, elértve férje kívánságát, maga javasolta a túrát. 
  Este, a hálószoba süppedő ágyán elérzékenyülten fogadta Milán figyelmes, mindenben kedvét kereső, szerelmi vallomással felérő szeretkezését. Negyedórával később, borzas fejét a selyempárnába fúrva, ajkán elégedett mosollyal aludt el. 
  Ha félórával később felriad álmából, csodálkozva látta volna, hogy férje csöndesen zokog mellette. Még inkább csodálkozott volna, ha tudja, hogy őt siratja.
  Mindjárt a csészényi forró csokoládéból és két szelet mazsolás kalácsból álló reggeli elfogyasztása után útnak indultak. A sarkkörön túli hegyek alá érve, a Mazdát az előző napi elhagyatott völgyben hagyták. 
  A nyeregig tartó kapaszkodás a rendszeres mozgástól elszokott, a haladásban olykor segítségre szoruló asszony miatt tovább tartott, de a feltűnően szófukar Milán, akiben furcsa mód szikrája sem maradt a túra iránt tanúsított előző esti lelkesedésnek, nem sürgette, és nem illette szemrehányással el-elmaradó feleségét. Sápadt arcán inkább egyfajta együttérző szomorúság tükröződött, amíg botjára görnyedve a kevésbé meredek részeken bevárta. 
  A markáns hangulatváltozás nem kerülte el a jó szemű, kiváló empatikus képességű nő figyelmét. De ezúttal rosszul találgatott, amikor a férfi rosszkedvét a tegnapról áthúzódott kimerültséggel magyarázta. 
  "Nagyon megérheti a fáradságot, ha két egymást követő napon is elzarándokol miatta ide" - pillantott légszomjtól elkínzott arccal a ropogós hóban előtte baktató ember hátára.     
  A tökéletes szélcsendben legalább a kavargó hó nem nehezítette kapaszkodásukat, s egy-egy pihenőnél, az előrelátóan felvett napszemüvegek mögül zavartalanul csodálhatták a csend birodalmát. A gleccserfolyam fölötti nyeregre érve Valentina lélegzete egy pillanatra elállt az álombeli tájtól. Szerette volna, ha férje is észreveszi hálás tekintetét, de az a barna köveket rugdosta leszegett fejjel. Látszott, hogy gondolataiban másutt jár.
  - Mi a baj, szívem? - szólt hozzá kedvesen. Milán, mintha tiltott dolgon kapták volna, ijedten rándult össze.
  - Semmi. Az égvilágon semmi - és állítását alátámasztandó, botját golfütőként használva, egy kisebb követ elütött a gleccser irányába. A kő eltűnt egy mélyedésben.
  - Lyuk volt! Láttad? Lyuk volt! - nevetett rekedten.  
  A nő most már biztosan tudta, hogy a férfit valami bántja. Nem szokott ilyen mesterkélt lenni. A közelben leült egy kínálkozó köre, és türelemmel várt. Ismerte élete párját, ha valóban rágja valami a lelkét, emberéből előbb-utóbb úgyis kikívánkozik a panasz.
  - Emlékszel, mit mondtál annak idején az evisai kocsmában? Tudod, rögtön kaja után - vágott oda a szemével Milán, és kezében megremegett a bot. Leszúrta a kövek közé. - Emlékszel?
  - Mármint arra, hogy valami olyasmit kérdeztem, nem fog megártani a sok bor?
  - Ez ebéd előtti történet. Nem erre gondoltam.
  - Hanem?
  - Segítek. Nem tudnám szó szerint idézni, de valami ahhoz hasonlót mondtál, miszerint nem olyan nagy dolog a halál.
  - Miért mondod ezt? - emelkedett fel zavartan a nő.
  - És akkor Firenzében volt már két halottunk - folytatta rendületlenül Milán. - Majd, miután az asztalnál gyávának neveztél, lett még egy.
  Csönd.
  - Te voltál?
  Hátat fordított a férfinak. Tarkóján érezte férje fürkésző tekintetét. Sokáig nézte a lágy ívben kanyarodó, lejtős jégvölgyet, melynek távolba vesző végében most is ott dübörgött minden nő titkos szerelme, a tenger. Nyilván sosem látja többé. Hát ezért jöttek ide, messze fel, Norvégiába. Ezért edzett az otthoni hegyekben olyan kitartóan a férje, és ezért jött fel ide tegnap. Tanulmányozta a terepet. Most mindenre kapott magyarázatot. Az elmúlt éjszakára is.
  - Minek ez a színészkedés? Úgyis tudod a választ - szólt hátra a vállán keresztül. Hangja remegett a megvetéstől.
  - Te gyáva.
  Lendült a vastag bot, halk reccsenés a nyakszirt tájékáról, aztán minden elsötétedett.
  Csiklandó érintést érzett az arcán, és ettől magához tért. Körülötte sötétbe borult minden, de egy gyűrűs fénynyaláb szemébe vakító sugara rádöbbentette, hogy ez még nem a halál, csak az előszobája. A fülében éledt tompa fájdalom ki-kihagyó, aritmiásan kapkodó szívének ütemére lüktetett. Súlyosan sérült teste, nyaktól lefelé, semmilyen visszajelzést, semmiféle érzést nem küldött az agya felé. Megtört gerincével együtt elpattant idegszálai immár a szakadt cérnánál is kevesebbet értek. Jobb ez így, tudta jól. Legalább nem kellett tudomást vennie két törött karjáról és kificamodott térdéről sem. Élete végső szakaszában megúszott néhány iszonyú fájdalmat.
  A lassacskán megállapodó fénysugárban Milán arca hajolt fölé. A sapkája peremére, szemöldökére és kese bajszára fagyott pici jégcsapok felszikráztak a fényben, amitől lefátyolozott, korosodó török hastáncosnőre emlékeztetett. Ezen nevetnie kellene. De nem lehet. Halála előtt legfeljebb az őrült képes szívből nevetni. Ő pedig nem lehet az, ahhoz túlságosan is tisztában van a vele és körülötte történtekkel. Édes Isten, most áldja vagy átkozza ezt a férfit azért, amit vele tett? Úgy látszik, két ilyen szemét embert, mint amilyenek ők, nem bír el egyszerre a föld háta. Neki kellett volna előbb lépni, s akkor most nem feküdne ilyen kiszolgáltatott helyzetben itt..., itt, a nem is tudja hol? Pedig egyszer-másszor gondolt rá, de nem vitte rá a lélek, hogy megtegye. Bezzeg Milán... Gyerekkorában valakitől hallotta, hogy a vágásra hizlalt házinyulakat a tarkójukra mért csapással ölik meg. Nem akarta elhinni. Képtelenségnek tűnt, hogy léteznek ilyen galádságra képes gazemberek. Na, akkor ő most a férje nyuszikája lett. Köszöni, de ebből inkább kimaradt volna.
  Jaj, mi ez? Ez az ember mond neki valamit, hiszen nyílik és csukódik a szája, de nem érti, nem hallja. A fagytól a keze simogatását sem érzi, de a mozdulatain látja, hogy már nem akarja bántani. S nézd csak a szürke szemét! Bár néha árnyék rejti, a rávetülő fényben gyorsan ponttá zsugorodik a pupillája. Mennyire más ez az élesen figyelő szempár, mint az esti, nyugodt tekintet. Most meg sír. Ráborul a homlokára, és ott sír kétségbeesetten, akár egy gonosz cselekedetét későn megbánó, komisz kölyök. Érzi az arcára hulló langyos könnyeket... Öt, hat, hét..., milyen sűrűn potyognak, s már az ő szemét is marják, ahogy az arcát érve lefolynak a szemgödrébe. A dermedt száját csókolja, és a csiklandós cseppekből oda is jut néhány. Jaj, ne! Ez itt fogja hagyni a rettentő sötétben! Ilyet nem tehet vele, ezt azért nem érdemli. Ó, anyám... Most meg hol van, hová lett?! Ni, ott billeg a fény, de mind halványabban látszik. Elmegy?! Nem sétálhat el csak úgy, ez nem fair, ezt mindenhol tiltják! Ez nem ér, te szemét!!!

  Az illetékes norvég hatóság a Valentina rejtélyes eltűnésével kapcsolatos vizsgálat dokumentumait három hónap múltán ad acta tette. Bűntényre vagy balesetre utaló jeleket nem találtak, pedig egy rutinos kutatócsoport hetekig kereste az asszony nyomát. Amilyen hagyományos vagy műszeres technikát be lehetett vetni a nehéz terepen, azzal a siker érdekében mind próbálkoztak, de hiába. A közelgő ősz hófúvásos viharai is hátráltatták munkájukat, nem beszélve a szaporodó lavinaomlások jelentette, állandósult életveszélyről. Egy hegyimentő az első héten lábát törte, két másiknak elfagytak a kézujjai: az embereket nem tehették ki további baleseteknek. 
  Azt az első hallásra valószínűtlennek látszó lehetőséget sem lehetett teljességgel kizárni, hogy az asszony, kihasználva a kínálkozó alkalmat, egyszerűen meglépett az urától. A képtelen felvétésen meghökkent férj váltig állította, hogy nagyszerű házastársi kapcsolatban élt a feleségével, hangos szó soha el nem hangzott közöttük. A norvégok megértően bólogattak, és tapintatból nem szóltak semmit. Láttak ők már eleget. 
  Amíg az összeomlás határán egyensúlyozó Milán idegállapota lehetővé tette a kihallgatásokat, a férfi többször beszámolt a feleségével töltött utolsó óra eseményeiről.   
  Elmondása szerint a felesége kívánságára rövid sétát tettek a gleccser hátán. Mondván, ha már ott vannak, ki ne hagyják. Miután eleget láttak, ugyancsak az asszony óhajára, visszafordultak a hegynyereg felé. A szárazföld belseje felől felbukkanó szürke fellegek nem sok jót ígértek. Amikor az asszony hátizsákját is cipelő Milán a havas lejtőn elindult a völgyben várakozó kocsihoz, a fényképezőgépével babráló Valentina utánaszólt, hogy nyugodtan menjen előre, készít néhány felvételt, amíg a fényviszonyok engedik. Aztán utánaered. Milán még a várható havazás kezdete előtt szeretett volna kijutni autójával az elzárt völgykatlanból. 
  Ereszkedés közben hiába fordult minduntalan hátra, Valentina alakja csak nem akart feltűnni mögötte, pedig odafönt már minden árnyékba borult. Ahogy leért a hegy lábához, az összes holmit bedobálta a Mazdába, s miután a felesége továbbra sem tűnt elő a sziklák mögül, gyomrában egyre fokozódó szorongással ismét nekivágott a csúszós meredeknek.
  Odafent egy teremtett lelket sem talált, a hágón és belátható környékén csak a megvadult szél tombolt. Egy erőteljes széllökés csaknem leverte a lábáról, s ha nem kapaszkodik meg idejében, egykettőre a jégen találja magát. Vihar ide vagy oda, abban a reményben indult a neje keresésére, hogy valahol a közelben kattogtatja a Nikont. Valentina vagány teremtés, egy kis vakmerőségért sosem ment a szomszédba. 
  Talán egy órát, de lehet, hogy többet töltött kétségbeesett kutatással, ám az örökösen kavargó, összevissza vándorló hóban még a bakancsa nyomát sem tudta felfedezni. Mivel a körülmények miatt reménytelennek látszott egymagában eredményre jutni, amilyen gyorsan lehetett, visszatért a kocsihoz, és Moban azonnal a rendőrkapitányságra hajtott. Ennyi. Több részlettel nem tud szolgálni, mint amit eddig jegyzőkönyvbe mondott.
  A rend őrei a vallomásától szemernyit sem lettek okosabbak, bár a fényképezőgépről szóló briliáns beszúrás egy időre reménnyel kecsegtetett. De a fémdetektorok kijelzői a kutatás egész ideje alatt süketek és vakok maradtak. Nemhogy egy félkilós fényképezőgépet, de Milán körültekintő ügyködésének köszönhetően még egy gombostűfejnyi fémtárgyat sem mutattak ki a hó és jég alatt. 
  Az idő és vele a remény múlásával a férfin egyre inkább a depresszió jelei mutatkoztak.   
  Aztán, amikor az események után két héttel sem történt érdemi előrelépés, egy melankolikus délután módszeresen szétverte a szálloda bárjának berendezését. Asztalok, székek, függönyök és a drága italkészlet hetven százaléka látta kárát ámokfutásának. Egy felkapott bárszékkel már az amúgy törésálló, vastag ablaküvegeket támadta, amikor négy vendégnek sikerült megfékeznie a veszett embert.
  Másfél héttel később Milán már a legfelkapottabb hazai pszichiátriai intézmény bentlakásos vendégeként, kombinált gyógyszer- és alvásterápiával múlatta az időt. Néha benézett hozzá az érthetetlen történésektől megrendült édesanyja, és a munkaadója egészségi állapotáért őszintén aggódó inas-mindenes. Ilyenkor orra alá tolták a szépen cseperedő kisfiáról készült legújabb fotókat, beszéltek hozzá, sőt a mama titokban, amikor kettesben maradtak az egyágyas kórteremben, magához vonta tehetetlen fia őszülő fejét, és fülébe dúdolta gyerekkora kedvenc altatódalát.
  Hiába minden, a magára vett teher súlya alatt megroppant psziché, mintegy önmagát száműzve, eltűnt az egészséges lelkek számára fenntartott tartományból, és a mulandó testtől távolabb ülve, türelemmel várt gazdája hívó füttyére.
  Milán egyedül magának köszönhette, hogy meglegyintette az őrület szele. Megrettenve tette lehetséges jogi következményeitől, szabadságát mentendő, túlságosan is a szerepére koncentrált. Napról napra addig alakította, egyébként szerfelett meggyőzően, a megrendült férj figuráját, amíg valóban rátört a hitvesét vesztett férj minden bánata, és őszintén megsiratta a keze által halálba segített Valentinát. Tudatos önszuggesztió segítségével sikerült a történteket úgy beállítani magában, mintha neki semmi felelőssége nem lett volna azok alakulásában. Ha fokról fokra elboruló elméjében, nagy ritkán, mégis felvillantak a gyilkosság képei, éber reflexei azonnal kivetették agyából a szerepe hitelességét veszélyeztető tényeket. Végül a saját csapdájába esve úgy járt, mint az a hipochonder, aki addig győzködi magát képzelt nyavalyájával, amíg tényleg elkapja.
  Milán hányatott életéből kimaradt néhány hónap. A forró szárazsággal elsuhant, tarlóégető szeptember, a pirosan és sárgán lepergő faleveleket szomorkás üzenetekkel telefirkáló október, nemkülönben a hideg esőktől és lucskos havazásoktól mocskos, istenverte november. Legalábbis, nem szerzett róluk tudomást a bőven adagolt gyógyszerekből, késhegynyi terápiás kunsztokból, maréknyi önsajnálatból és csapott kanálnyi valódi keserűségből mixelt elegy jótékony delíriumában.
  A hóbundát öltött szálegyenes fenyőkkel közrefogott gyógyintézménynek december első hetében inthetett búcsút, hogy imádott otthonában, vigyázó szemek és szerető kezek között tegye meg a teljes felépülésig vezető rögös utat. A hazabocsájtása felett amúgy is sokáig hezitáló professzor és emberséges orvoscsapata sürgősen eltépi a zárójelentést, ha tudják, hogy Milán kálváriája ekkor veszi igazán kezdetét.
  A férfi vesszőfutásának újabb, minden eddiginél kíméletlenebb szakasza karácsony szenteste, gyertyagyújtás idején kezdődött. A jeles ünnep és a szanatóriumból a közelmúltban hazatért ember tiszteletére feldíszített szalon közepére helyezett, mennyezetig érő fát elfogódottan állta körbe a Milán édesanyjából, karon ülő, de már tipegni is tudó unokájából, Milánból és a ház alkalmazottaiból álló kis csoport. A bensőséges fénnyel égő gyertyák rezzenetlen lángocskái elgondolkodó, vagy éppen meghatott tekinteteket világítottak meg, melyek egyike-másika, időnként és lopva, a ház urának viaszosan sárgás, betegesen beesett arcán kereste az alkalomnak szóló megilletődöttség jeleit. Hiszen érzelem és értelem egymást feltételező fogalmak, s egy parányi könnycsepp a nagybeteg szeme sarkában a szunnyadó lélek ébredéséről tanúskodna. De a tompán fénylő szürke szemek kifejezéstelenül állták az aggódó oldalpillantásokat, s az egész ember tartásából valami félelmetes üresség, már-már földönkívüli közöny áradt. Értelmetlenül funkcionált, mint egy adásidőn túl bekapcsolva hagyott televízió.
  A félhomályos sarokban tevékenykedő házvezetőnő elindította a lemezjátszót. Az előre bekészített korongról a hosszú éveken át való használattól kissé sercegve-ropogva, de így igazán hitelesen, sorra csendültek fel a mindenki által ismert karácsonyi dalok. A csodaváró tekinteteket most már az ünnepi öltözékű karácsonyfa színes díszei: a vékony fonálon lassan forduló szaloncukrok aranyló sztanioljai, a hófehér habcsókkarikák, a piciny és leheletkönnyű üveggombák, csillagocskák, és a csillagszórókból ezerfelé röppenő szikrák sercegő parádéja kötötte le.
  Milán előregörnyedő vállát egy könnyű női kéz karolta át gyöngéden, ismerős érintésétől a férfi alig észrevehetően összerezzent.
  - Szép, nem? - súgta a fülébe egy ismerős hang, és hideg lehelet borzongatta a nyakát. 
  Oldalra fordította a fejét, hogy lássa, ki az. Közvetlen közelről Valentina feketére fagyott arca nézett vissza az övére. A jégtakaró alatt rekedt hideg megrepesztette, sőt itt-ott feltépte az öreg pergamenként kunkorodó bőrt, amelynek füstszerűen vékony szélein dérsziporkák villóztak a gyertyafényben. A szénfekete gerezdekre hasadozott, felhúzódott ajkak mögül fehéren villant elő a hibátlan fogsor. A végső rémületben tágra nyílt szemekre áttetsző hályogot vont a jég. 
  A férfi nem ijedt meg, mert nem hitte el, amit látott. A taszító jelenségről izgalom nélkül fordította vissza a fejét, és meglepően józanul arra gondolt, ha még egyszer ilyen vadat hallucinál, megkéri az orvosát, hogy valami ütősebb írjon fel a régi nyugtató helyett.
  - Az én ajándékom is ott van a fa alatt? - érdeklődött a hang, ezúttal Milán másik füle mellől. A férfi igyekezett nem tudomást venni a tarkóját csiklandozó hosszú hajszálakról. 
  - Lesz-e méltó társa a gyűrűmnek? - emelkedett a szeme elé egy természetellenesen hosszú körmű, mahagóni barna, karcsú kézfej. A gyűrűs ujjon szinte világított az egybekelésük előtti héten vásárolt jegygyűrű, és mellette a rubinnal berakott aranykarika. 
  A férfi néhány másodpercig komolyan latolgatta, hogy megérinti a káprázatot, aztán úgy döntött, nem nevetteti ki magát azzal, hogy az üres levegőt markolássza. Most ő nézett körbe titokban, de a hajladozó árnyak uralta szalonban tartózkodók viselkedésében semmi különöset nem fedezett fel. Az áhítat jelein kívül nem látott mást az arcokon. Végképp megnyugodott. Igen, nyilván az elesettségét szemtelenül kihasználó képzelete űzött vele gonosz tréfát. 
  Angyali türelemmel kivárta az általa vásároltatott ajándékok szétosztását, kedvesen megköszönte a neki szánt csecsebecséket, az asztalfőn ülve elfogyasztotta mértékletes vacsoráját, és korán lefeküdt. Már nagyon vágyta a pihentető álom bölcsőszavú ringását.
  Csakhogy, attól a naptól kezdve a kegyetlen fagyhalálra ítélt asszony anyagtalan lénye beköltözött a házba, ami sok kellemetlenséggel és kényelmetlenséggel járt. Ha eltorzult arca reggelente, borotválkozás közben felbukkant Miláné mellett a tükörben, a megszaladt penge nyomán rendre kiserkent a vér. A halálra rémült férfi belső sikolyát persze senki sem hallotta meg. Máskor a mellékhelyiség falát támasztotta karba tett kézzel, és halott szemeivel volt férjét nézte, amint kínkeserves igyekezettel a szükségét végezte. Mögötte lépkedett az emeleti folyosó hangfogó szőnyegén, s ha Milán a szobájában tartózkodott, az ágy szélére ülve figyelte. Nem zavartatta magát senkitől és semmitől. Ha a férfi a fiára pillantott, a gyermek egyenesszálú, szőke haján a szenteste feltűnt borzalmas, ragadozókarmú kezet látta pihenni. Alig váltott néhány szót az anyjával vagy bárkivel, az örökös fagytól merev arc odatolakodott harmadiknak, s Milán a rátörő rosszulléttől előbb-utóbb elakadt mondandójában. A beszélgetőtársak ilyenkor igyekeztek nem hátrafordulni, noha mindenkit zavart, hogy a riadt tekintetű férfi gyakran nézeget a hátuk mögé. Mintha lett volna ott még valaki, pedig nem volt. Azonban megértőbbek és tapintatosabbak voltak annál, mintsem kimutatták volna Milán újabb allűrjei miatt fokozódó aggodalmukat. 
  Nemsokára lőttek a normális étkezéseknek is, mert kívánságának megfelelően akár a konyhában, akár az ebédlőben, akár a szobájában terítettek neki, sosem maradt társaság nélkül, a halott Valentina minden alkalommal vele volt. Opálos szemeit le nem véve üldözöttjéről, a szemközti székre ült, de nem sokáig maradt tétlen. Reggelinél az üszkösnek látszó, karmos ujját belemártotta a lekvárba, aztán vagy Milán felé kínálta, vagy lenyalta róla a ragacsos dzsemet. Ugyanígy bánt el a kistányéron sárgálló vajjal és a sörétszerű fekete kaviárral. Hasadozott szájával olyan jegesre fújta a perce még gőzölgő teát, hogy a kiskanál belefagyott, és a porceláncsésze oldalán hajszálrepedések keletkeztek. Délben fél maréknyi sót hintett a levesébe, a néhány falatból álló uzsonnánál és a félnyolcas, könnyű vacsoránál ugyancsak gondoskodott róla, hogy minden falatot keserű epévé változtasson. 
  A kivédhetetlen atrocitások következtében Milán hamarosan leszokott a rendszeres étkezésről, s a lopva magához vett kekszféléken és vitaminos üdítőkön kívül nem volt hajlandó mást enni. Az érzékeny lelkületű házvezetőnő az évtizedeken át pallérozódott konyhaművészetének szóló durva sértésként élte meg a megbocsájthatatlan fordulatot, és galambtermészetét meghazudtolva, magából kikelve követelte az ilyen otromba módon megnyilvánuló kritika magyarázatát. A megemelt fizetés eleinte némi gyógyírt jelentett az önérzetes teremtés lelki sebeire, de néhány hétnél tovább így sem bírta elviselni a napi többszöri megaláztatást s az érintetlenül pusztuló drága ételek látványát. Februárban, a vele szolidaritást vállaló lányával együtt, felmondott. 
  Az éhségtől elgyötörten átforgolódott éjszakák újabb csapdát rejtettek. Ha valami csoda következtében még hajnal előtt álomba szenderült, mind gyakrabban riadt fel egy mellette mozgolódó, jéghideg test érintésére. Kiabálhatott, őrjönghetett és sírhatott amennyit csak akart, a rendszeressé váló éjszakai látogatások könyörtelenül ismétlődtek. Egy idő után a férfi eljutott arra a pontra, hogy már lehunyni sem merte a szemét, legfeljebb, ha egy külön beállított ágyon az inasa vagy az anyja szobájában töltötte az estét, illetve az éjszakát. Legtöbbször még ez sem jelentett megoldást, legfeljebb a ház csendjét felverő, váratlan ordítástól a fent említett személyeket kerülgette a szívroham. 
  A szomszédos gyerekszobában alvó kisfiának köszönhetően legalább erre a problémára sikerült megoldást találni. Az apja szobájából érkező rémületes hangokra felriadó gyerek kétségbeesett sírása úgy hatott a néhai anyára, mint kóbor szellemre a hajnali kakasszó. Fia félelemmel átitatott hangjára szempillantás alatt elillant Milán közeléből, s mire az első riadalmon átesett felnőttek valamelyike benyitott a kisszobába, a gyermek ismét az igazak álmát aludta. Ezek után a fiúcska ágyát átköltöztették a megkínzott apa szobájába, s a másnapi és az azt követő éjjeleket nem zavarta többé semmiféle incidens.

  Az egyik eső áztatta március elejei napon Milán megjelent ügyvéd barátja irodájában, ahol letétbe helyezte a részletes végrendeletét, amelyben anyjára és gyermekére hagyta minden ingó és ingatlan vagyonát. Az ügyvéd, akinél foglalkozási követelménynek számított az emberismeret tudománya, látva az elgyötört arcon a végső útra felkészültek elszántságát, beszélgetésük harmadik percében tisztában volt vele, hogy barátja helyzete ezúttal igen komolyra fordult. 
  A végrendelet megírásának döntő okáról, nevezetesen a halott Valentina hazai pályán való feltűnéséről és az ezzel járó következményekről Milán említést sem tett. Nem akarta legjobb barátja szemében felfedezni azt az együttérző szánakozást, ami az egykor jobb napokat látott, ám időközben szellemileg leépült ismerősnek jár. Mit érne vele, ha őszinte lenne? Itt is bolondnak, beteges képzelgőnek tartanák, akárcsak az orvosai, akiknek, volt olyan balga, előadta a vízióit. Akárhány helyen elpanaszolta, a hazajáró halott feleség rémtörténetére sehol sem akadt vevő. Nem hittek neki, de nem merték a szemébe mondani. Persze, ha jobban belegondol, fordított helyzetben valószínűleg ő is őrültnek nézné az efféle mesével előállót. Inkább mélyen hallgatott a karácsony óta tartó, mind elviselhetetlenebb mentális nyomásról, amit magában az elkövetett bűn jogos büntetésének könyvelt el. Sosem hitte volna, hogy egyszer maga felett kell ítélkeznie, de ami jár, az jár. Búcsúzáskor örökre elváló jó testvérek módjára ölelték meg egymást. 
  Milán napokon belül elköszönt az édesanyjától is. Az előre megbeszélt időpontban kisfiával és némi, sebtében összekapott gyerekholmival állított be. Látogatását azzal az álságos, bejáratott szöveggel indokolta, hogy másnap, vagy legfeljebb néhány napon belül külföldre kell utaznia, és nincs kire hagyni a gyereket.
  Mennyivel nyomottabb hangulatban zajlott ez a búcsúzkodás, mint annak idején, az olaszországi kirándulás előtti délutánon! Milán persze tudta, miért jött, de látogatása valódi okáról nem szólhatott. Nem vitte rá a lélek, meg aztán, ilyesmit hogyan lehet közölni egy anyával? 
  A tavasz közeledtének mind nyilvánvalóbb jeleiről, ibolyamezőtől kéklő kertről, ázott földszagú, langyos estékről, meg régmúlt családi eseményekről beszélgettek. A szétesett családról, meg Milán legfőbb büszkeségéről, egyéves kisfiáról. Aki jelenleg folyvást hunyódó szemekkel a tévében futó rajzfilmet nézte, s aki szokatlanul bő szókincsével többször tett tanúbizonyságot korát meghazudtoló értelmi képességéről. Aki a színes ceruzáival kerekebb köröket és egyenesebb egyeneseket rajzolt, mint az apja valaha is. Művész lesz a gyerekből, festő vagy grafikus.
  Mialatt ezekről beszélt, legszívesebben minden percben sírva fakadt volna, ahogy szeretettel elnézte a megöregedett mama rosszat sejtő, aggódó tekintetét. Hát persze, hogy tudja, de nem akarja elhinni: többé sosem lesz alkalmuk csendes beszélgetéssel eltölteni a délutánt.
  Minden színészi képességét mozgósítva, könnyed vidámsággal elújságolta a közeljövőre vonatkozó tervét, miszerint orvosai tanácsára, inasával pár hétre leköltözik a mediterrán tengermellékre. Még nem tudja biztosan hová, szerencsére több ígéretes helyszín közül válogathat. Mindazonáltal valószínűleg a Nápoly alatti Sorrentói-félsziget csöndes üdülővároskáját, Amalfit választja. Azon a vidéken ilyenkor csodálatos a tavasz, Itália legszebb virágai szédítően illatoznak a lágy tengeri szélben, és a mélykék ég alatt szerelmesen sóhajtoznak a fűszerszagú babérfák és az olajfaligetek. Egyszer majd a mamát is elviszi magával, ugye jó lesz? 
  De most valakinek vigyáznia kell a kicsire, és ki tudja, meddig kell maradnia, amíg egészen rendbe jön. A doktor urak sok-sok pihenést javasoltak, és hogy aludjon, amennyit csak bír. Szavukat adták, hogy odalent végleg kigyógyul a lelki nyavalyáiból, és pár hét, na, néhány hónap múlva rá sem lehet ismerni, annyira helyrerázódik.
  Aztán, hogy a könyvszekrény tetején hangosan ketyegő óra alatt hallgattak egy sort, Milán búcsúzni készült. Soha életében nem tett ilyet, de most váratlanul lehajolt az anyjához, és hosszan kezet csókolt, szavak nélkül megköszönve az életét. Olyan jólesett az ezüstös haján finoman simító kéz érintése, hogy majdnem visszaroskadt a helyére. Mindennél jobban vágyta, hogy sose érjen véget a nap. Mégis összeszedte magát, mert tisztában volt vele, hogy ilyen egyszerűen nem menekülhet a sorsa elől. Utoljára magához ölelte az idős asszony törékeny testét, a testet, amely közel ötven éve életre ítélte őt. Azt a mihaszna embert, aki, most már tudta, nem érdemelt ekkora kegyet, hiszen nem tudott mit kezdeni a felkínált lehetőséggel. 
  Csaknem szíve szakadt, amikor a díványon elszenderedett fia fölé hajolt, és szőke haját félresimítva, ügyelve, hogy borostás álla meg ne szúrja a bőrét, megcsókolta a kicsi szappanillatú homlokát. Torz mosollyal nézte gyermekét, aki már élete hajnalán megkapta a maga keresztjét, hiszen arra ítéltetett, hogy apa és anya nélkül nőjön fel.
  Szinte szaladt a kocsijához, mielőtt anyja észrevenné az arcára kiült keserű vonásokat, de azért az induló Jaguár leeresztett ablakán vidám csókokat dobált a rövidesen kicsi ponttá zsugorodó mamának. 
  A szemét elborító könnyektől összevissza kacsázó autót néhány sarokkal odébb félreállította. Mérhetetlen fájdalmában percekig zokogott a kormánykerékre borulva. Az elhagyatott utca kiégett lámpasora alatt az egy tőről fakadó három generáció: a mama, a saját kisfia és a maga múltját, jelenét és jövőjét siratta. Volt miért könnyeznie, még akkor is, ha csak a maga jövőjét láthatta tisztán.
  Másnap délelőtt felmondott elképedt inasának, akit láthatóan nagyon bántott a különösebb előzmények nélküli elbocsátás. Nem tudta mire vélni a rossz hírt, hiszen emberséges és gáláns megnyilvánulásaiért, valamint újabb keletű gondjainak férfi módra való viseléséért feltétel nélkül tisztelte munkaadóját, és egészen idáig úgy hitte, szolgálatait illetően a főnök maradéktalanul elégedett vele. 
  Milán megsajnálta, és kérte, ne vegye szívére a dolgot. Soha nem volt elégedetlen a munkájával, sőt. De most sürgős megoldásra váró körülmények álltak elő, és utána már semmiképpen sem veheti igénybe a szolgálatait.  Minden további spekuláció felesleges, mert elhatározása végleges és megmásíthatatlan. A csontos inas egy kukkot sem értett a ködös fogalmazásból, de valamennyire vigasztalódott, amikor hűsége jutalmát még ott helyben átvehette Milántól. 
  A végkielégítésként átnyújtott bankkártyán szereplő összeg több mint háromszorosa volt annak, amennyit harminc év alatt sem lett volna képes félretenni. Még a kiugróan magas havi díjazásából sem. A kis plasztiklap remegett a kezében, amikor belegondolt, hogy ebből élete végéig gondtalanul elélhet. Ráadásul valóra válthatja régi álmát, saját vendéglőt nyithat a városban, miként azt titkos példaképe, a messze földön híres kocsmatulajdonos apai nagyapja tette volt egykoron.
  - Maga volt katona, ugye? - zökkentette ki ábrándozásából a kérdés. 
  Bólintott, persze, hogy volt. Nem tudta mire vélni az érdeklődést. Első gondolata az volt, hogy búcsúzóul talán valami frappáns katona anekdotát várnak tőle. De nem. Miután a kettőjük viszonyában szokatlan kérdésnek nem lett folytatása, és Milán beérte ennyivel, vállat vont. Az egészet volt gazdája különc megnyilvánulásának tudta be. 
  Figyelme még inkább elterelődött a kérdésről, amikor Milán az íróasztal fiókjából elővette a Mazda papírjait, és a nevére átíratott dokumentumokat, valamint a jármű kulcsait a megdöbbent ember kezébe nyomta. Noha kőkemény fából faragták, ennyi jóság már az inasnak is sok volt. Szégyenkezett miatta, de a szemét ellepte a meghatottság párája, és ha volt főnöke, gratulálva az új autójához, tréfásan hátba nem vágja, a boldogságtól talán helyben elsírja magát.
  Milán megértően kivárta, amíg a megilletődött ember összeszedi magát, és tisztességgel megköszöni a nem remélt, bőkezű gondoskodást. Aztán itallal kínálta, és magával szemközt leültette a váratlan örömtől még zavartan feszengő embert. 
  - Egy utolsó szolgálatot, vagy ha úgy jobban tetszik, szívességet kérnék - nyújtotta át a legfinomabb konyakkal töltött poharat. - Immár egyenrangú felek vagyunk, maga mostantól nem az alkalmazottam, tehát nem kötelezhetem semmire. Vagyis annyit tehetek, hogy megkérem egy szívességre, amit módjában áll megtagadni, de lekötelezne, ha mégsem tenné. Hálámat és bizalmamat, a tőlem telhető módon, igyekeztem kifejezésre juttatni, illetve megelőlegezni - pillantott az előttük álló asztalon heverő bankkártyára és a kocsikulcsokra. 
  Miután az egykori gazdájáért mindenre kész ember biztosította afelől, hogy ha kéri, tűzbe megy érte, Milán újra töltött a poharakba, majd előadta különleges kívánságát. 
  Félórával később a langaléta férfi szédelegve hagyta el a szalont, de nem a kitűnő ital szállt a fejébe. Két üveg alkohol benyakalása után is kijózanodott volna attól, amit az imént közöltek vele. Végre megértette, bár boldoggá nem tette a felismerés, miért a hirtelen felmondás. Szomorúan csóválta busa fejét, de az adott szavát nem vonhatta vissza.   
  Elkullogott, hogy megtegye a másnapi utazáshoz szükséges előkészületeket.

  Az utazásra szánt napok Milán számára gyorsan múltak, különösen úgy, hogy nem ő vezette az észak felé rohanó Mazdát. Az egészen más körülmények között, más társaságban egyszer már megtett út nosztalgikus emlékeket ébresztett benne, amire nagy szüksége volt, hogy tartani tudja magát az elhatározásához, és ne forduljon vissza gyáván. Kezdődő láza lehetett, vagy mi, mert egyre gyakrabban borzongott a fűtött autó süppedő kagylóülésében.
  Ahogy távolodott hazájától, mindinkább halványult a közelgő tavasz ígérete, az üres országutak, kihalt sztrádák melletti földek megmaradt hófoltjai fokozatosan összefüggő hómezővé álltak össze. Szállodák, végtelenbe tartó hófödte, vagy tisztítottan feketéllő országutak, éttermek, és megint szállodák jelezték az idő múlását a térben végcélját kereső autóban ülők számára.
  Oslo után a bordázott téligumikra felkerültek a hóláncok, és a sötét napszemüvegen keresztül is vakítóan fehérlő hegyek közötti völgyekben kanyargó út befutott a szélfútta Moba. Milán az elkövetkező három napon mást sem csinált, már amennyire erős meghűlését kísérő láza engedte, mint kiadósakat evett és aludt, aludt és aludt. A téli megpróbáltatások alatt nagymértékben legyengült testének szüksége volt egy utolsó feltöltődésre. Volt inasát, akinek a szálló egy másik emeletén vett ki szobát, egész idő alatt alig látta. Meglehet, nőzött valahol, vagy a bárban iszogatott egymagában. Milánnak nem számított, csak a szükséges időben minden erejével rendelkezésére álljon. 
  Aztán egy hétfői napon elérkezett a szükséges idő. Korán, még sötétben indultak, mivel Milán arra számított, hogy a Svartisen tövéig vezető mellékutat magas hóréteg fedi, amin csak hosszú órákon át tartó gyaloglással tudják átverekedni magukat. A Moból a távoli Narvik irányába tartó, néhol jéghártyával borított, egyre emelkedő főúton araszoló Mazda elhaladt a sarkkört jelző tábla mellett, aztán nagyobb sebességre kapcsolt a síkságon egyenessé váló aszfaltcsíkon.
  Két órával később, az izzó fémtüske sárgás-vöröses ragyogásával előtűnő hegycsúcsok közelében elérték a leágazó mellékutat. Mivel mostanában kevés hó hullott errefelé, bátran ráhajthattak, bár ajánlatosnak látszott lépésben haladni. A szűz hóban egy órákkal előbb erre vonuló rénszarvascsapat hagyott maga után számtalan lábnyomot, autógumi vagy szántalp lenyomata nem látszott a lámpák fényében. A reggeli derengésben csak egy hátizsákot vettek magukhoz, azt is a terepet jókora bakancsával járhatóvá tevő magas férfi cipelte, mögötte a jégcsákányára támaszkodva gyakran megpihenő Milán vonszolta magát. A hegyomlásnál leállított autótól háromszor annyi ideig tartott felkapaszkodni a nyeregig, mint nyáron. 
  Mire felértek, a gleccser jégtorlaszokkal és szakadékokkal szabdalt hátát bevilágította a piramisszerű csúcsok hómezőiről idevetülő fény. A két, fáradtan ziháló ember a természet nagyszerű bravúrjának kijáró tisztelettel nézett végig az elébük táruló látványon, de a gyengeségtől káprázó szemű Milán nem sok időt hagyott az álmélkodásra. A hátizsák rekeszeiből két, nagy teljesítményű rádió adóvevőt vett elő, és bekapcsolásuk után azonos csatornára állította őket. Az egyiket magánál tartotta, a másikat a társa kezébe nyomta, és egymástól eltávolodva próbát tartottak. A készülékek kifogástalanul működtek.   
  Ezután a súlyos termoszt halászta elő, amiből azonban nem gőzölgő tea, hanem a menetes alj lecsavarása után két, vattába ágyazott gyakorló kézigránát került elő. A barázdált köpenyű, "herélt" tojásgránátokat csak hangdetonációk előidézésére lehetett használni. A hadseregben a zöldfülű újoncokat ilyenekkel szoktatták a háborús zajokhoz. A gránátok az egykori inas nadrágzsebébe kerültek, majd a két férfi hosszú, baráti kézfogással búcsúzott egymástól. 
  Milán arcán önkéntelen, röpke mosoly suhant át, amit a másik észre sem vett. A villanásnyi mosoly a helyzet képtelenségének szólt. Annak, hogy az életében utolsóként látott ember nem az anyja, a felesége, a fia vagy az ügyvéd barátja, hanem az annak idején a lottózó előtt megismert idegen férfi lett. Mindig tudta, hogy a sors nagy mókamester, de hogy ekkora poénnal búcsúzzon tőle...
  Megvárta amíg a veszélyes terepen elővigyázatosan lépkedő társa a jégfolyam hátán átvág a túlsó oldalra, és nekirugaszkodik a szemközti meredeknek. Felnézett a legalább ötszáz méter magas, a gleccser irányába lejtő hegyoldalra, és elismeréssel adózott a bátorságának.
  Most, hogy egyedül maradt, nagyot sóhajtva körbenézett a tudta jól, utoljára látott földi tájon. Fél perc elég volt a búcsúhoz. Derekára tekerte a kötelet, kezébe vette a jégcsákányt, és az előtte járt szöges talpak nyomában maga is átkelt a túloldali sziklafal tövéhez. Újból felnézett a magasba, de a gránitfal kiszögeléseinek takarása miatt nem láthatta a már vagy száz méterrel feljebb járó alakot. Kutató szemei nehezen, de rátaláltak a múlt nyáron bevert acélkampó helyére, ami viszonyítási pontként szolgált a keresett jégszakadék megtalálásához.
  Szemernyi félelmet sem érzett, amikor lassan ereszkedni kezdett a gőzölgő leheletét arcára fagyasztó kürtőben. Az első tíz méter megtétele után megnyugodva látta, hogy nem vétette el a helyet. Maga után sorban kihúzgálva a jégbe vert cövekeket, gyorsan elérte a fényhatárt. Tíz perccel később kövecses talajt érzett a talpa alatt. Lámpája segítségével azonnal rátalált a keskeny barlangszájra, amit néhány perces csákányozással megszabadított a tavaly óta rácsúszott jégzártól. A magával hozott hegymászókellékeket bedobálta a szabaddá tett résen, aztán maga is bekúszott utánuk. Bent volt a nyáron felfedezett tágas barlangban.
  A lámpa vastag fénynyalábja mindjárt lecsapott a hátán fekvő, a mellén keresztbe font karral kővé fagyott holttestre, amelynek elsötétedett arca, repedezett száján a halál kínjában rádermedt mosollyal, éppen őreá irányult. Igen, hát éppen ez az elviselhetetlenül torz vicsorgás rángatta ki feldúlt otthonából, ezek az egykori gyönyörű szemek helyét elfoglaló, tompa fényű fehér üveggolyók szegeződtek rá szemrehányóan éjjel és nappal. 
  Hirtelen elhagyta az ereje, gyengeségtől összecsukló lábai kiszaladtak alóla. Heves köhögési inger fogta el, gyulladt hörgőit és érzékennyé vált légcsövét fájdalmasan marta a beszívott levegő.
  - Nos, itt vagyok, szívem. Ahogy akartad. És most már veled maradok, amíg világ a világ - hajolt rekedten a hajdanvolt szép lány felismerhetetlen arca fölé. 
  Félresimított egy fagytól ragadós tincset a valaha különösen színes világot rejtő homlokból. A teste már reszketett a sok-sok mínusz minden porcikáját körbefolyó áradatában, nem késlekedhetett tovább. Érzéketlenné vált ujjaival bekapcsolta az adóvevőjét. Miközben a szája csaknem odaragadt a jeges műanyagborításhoz, egyre a valahol a szabadban mozgó társát kereste. Zavaróan sistergő-recsegő hangok kíséretében végre elfogta volt inasa elúszó-visszatérő bejelentkezését, majd, amíg volt még hozzá ereje, megadta az engedélyt.   
  A saját halálos ítéletét írta alá. 
  Maradék erejével a villogó, nyivákoló készüléket a barlang falához csapta, hogy az alkatrészek ezer darabra törve hullottak a földre. A fölöslegessé vált lámpát lekapcsolta, és a háta mögé hajította. Egy rövid szisszenést követően áthatolhatatlan sötétség borult a barlangra, a szétesett lámpából elguruló elemek piciny egérlábak módjára neszeztek.   
  Ösztönösen arra az oldalára fordulva, amelyen fáradt estéken a pihentető álmot várta, szorosan Valentina teste mellé feküdt, és szabad karjával átölelte a karcsú derekat. A mellkasában rémülten vergődő szívén érezte a felkúszó hideg halálos szorítását. Az elkerülhetetlen vég közelségének tudata még egyszer, utoljára felébresztette benne az élni akarást, az egész testét megrázó félelemhullámok a fagy okozta borzongással keveredtek. Kibírhatatlanul félt, jobban, mint gyerekkori rémálmaiból való ébredései idején, amikor álmai vakmerő kísértetei néhány másodpercre átmerészkedtek a valóságos világba, hogy aztán fejvesztve meneküljenek a mama simogató kezéből áradó gondűző jóságtól. De a most már mindörökre elérhetetlen mama e percben talán a konyhájában főzi a finom ebédrevalót, talán a langyos fényben fürdő kerti padon olvassa kedvenc könyvét, vagy egy régi barátnőjével a városkörnyéki hegyek dongózúgástól hangos, ibolyaillatú rétjeit járja. Sosem tudja meg, hogy a fia ezekben a percekben készül itt hagyni az egyetlennek ismert világot. 
És nincs mellette senki, csak egy valaha nagyon szeretett, furcsa asszony megkövült holtteste vigyázza hűségesen az új dimenzióban megtett első, botladozó lépteit. 
  Még eszméletén volt, amikor meghallotta azt a két tompa dörejt, amit rövidesen égszakadás-földindulás követett, s a gleccser kürtőjén zúgva áramlott alá a gránátok által elindított lavina roppant hótömege. Aztán végleg csend lett. Az áthatolhatatlanul tömör hóval és jégtörmelékkel lezárt bejárat mögött magára maradt Milán engedelmesen hajtotta fejét a hideg keblekre. 
  "Nem nagy dolog a halál" - jutott eszébe a valahol, valakitől hallott sommás mondat, amit helyeselni vagy cáfolni nem maradt ideje. Élete és halála párjával összekapaszkodva, fokozatosan alább hagyott a remegése. 



                                                              Vége 



Minden jog fenntartva!

Reference Code: 
128MGU1218133KOM44154MGO513170SAA821
214USLA59LVG13LX17

További munkáim:
Kalifornia májusban
Erdély-Siebebürgen-Ardeal (1139 photos!)
Első világháborús emlékművek - Miski György fotói